A hazai mozikba meglehetősen nagy késéssel érkezett kamaradráma, az Antikrisztus, tavaly debütált Cannes-ban, ahol főhősnője (Charlotte Gainsbourg) el is nyerte a legjobb női alakításért járó díjat. Lars von Trier, szokásához híven saját forgatókönyvéből készült alkotását leginkább a szerzői horror, vagy lírai sokkfilm kategóriájával lehetne definiálni, melynek megtekintése – naturalisztikus ábrázolásmódja miatt – kizárólag a felnőtt korosztály, de abból is csak az erősebb idegzetűek számára ajánlott.
Alapszituációként kapunk egy házaspárt, melynek női tagja nem tudja feldolgozni kisfiuk tragikus halálát, ezért pszichológus férje elviszi őt az Éden nevű kertbe, hogy ott, a világtól elzártan kezelje kedvesét. A terápiából azonban először csupán lelki, majd egyre inkább fizikai küzdelem kerekedik ki kettejük között, mely egy idő után egyáltalán nem válogat az eszközökben, és brutalitásig, sőt, kasztrációig fajul.
A házaspár ördögi küzdelmét az Antikrisztus fejezetekre bontva meséli el, melyek a gyász, fájdalom és kétségbeesés sátáni (szent)háromsága köré szerveződnek. A film már az első perctől kezdve zaklatott képi világgal dolgozik, melyért tavaly az Európai Filmakadémia, legjobb operatőrnek járó díját ítélték oda Anthony Dod Mantle-nek. A művön végigvonuló nyomasztó csend – a hangkulisszát ugyanis kizárólag effektek és dialógusok töltik ki, zenét pedig csak a filmnek keretet adó prológusban és epilógusban hallhatunk – megalapozza a későbbi, borzongásba átcsapó légkör befogadását.
Az Antikrisztus kizárólag a két színész (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) karakterére és játékára építi történetét. Nem is tudná másra, hiszen szereplő rajtuk kívül egyáltalán nincs a műben, a környezet pedig – bár eleinte sejtelmes és meghatározó – idővel megszokottá és egysíkúvá válik. A színészek azonban bírják a rendező által rájuk rakott terhet, és elviszik hátukon a filmet, ami lassú előrehaladása és látszólag olykor cselekménytelen történései ellenére sem válik unalmassá.
Lehetne beszélni a filmben feltűnő, sokszor közvetlen bibliai utalásokról, mint például a névtelen emberpár felbukkanása az említett Édenkertben. Szintén idevágó lenne megemlíteni Thomas Hobbes filozófiáját az ember természeti állapotáról, mely szerinte az irányítás és felsőbb kontroll nélküli ősállapotot tükrözi, melyben ember embernek lesz farkasa. Mindez azonban, úgy hiszem, felesleges volna. Ez a film ugyanis – címe és sokszor közvetlen utalásai ellenére – nem arról szól, hogy meg tudjuk-e fejteni, hogy milyen hagyományokra vezethető vissza. Ez a film a néző sokkolásáról és nyomasztásáról szól, és ebben a tekintetben tökéletesen eléri a célját.
Az Antikrisztust tényleg csak kifejezetten erős idegzetűeknek tudom ajánlani, nekik viszont nyugodt szívvel, hiszen ilyen fullasztó, már-már tapintható csendet, ami a film világából szinte azonnal átszivárog a nézőtérre, manapság ritkán tapasztalhatunk.
