Palackba zárt zsáner
A klasszikus felütések egyikével van dolgunk a film kezdetén: új fiú érkezik a csapatba, ennek van, aki örül, van, aki nem, és van, aki lefekszik vele. A társaságot egy közelebbről meg nem nevezett hadsereg kölyökképű és rövid memóriával bíró pilótái alkotják, akik egy közelebbről meg nem nevezett ellenséggel lövöldöznek egymásra néhanapján a felhők felett. Igen látványosan. Az új fiút azonban nagyon érdekli, kinek a helyét is vette ő át a brigádban, és minél inkább kutakodik, annál inkább elzárják előle az információs csapokat. Innen nézve elég izgalmas, nemde?

Nyilván a Ghost in the Shellre hivatkozni mindig kifizetődő. Anno a Mátrix alkotói számára is ihletadóként szolgáló utópia (még ha ilyenből nem is volt hiány Wachowskiék tarsolyában) emlegetésekor már nem csak az animések szűk rétege (a szűk szó persze főleg az elmúlt bő egy évtized felszálló ágát látva meglehetősen relatív) kapja fel a fejét. Márpedig az Égenjárók ugyanannak a Mamoru Oshii-nek rendezése, akinek a Ghost in the Shellt is köszönhetjük. Ezt a filmjét még 2008-ban hozta tető alá, és tulajdonképpen még örülni kell, hogy legalább mostanra megérkezett. És most arra gondolok, kicsit szimbolikus, hogy épp az a címe a fenti kultfilmnek, ami: Magyarországon az anime-rajongók mintha palackba lennének zárva, sokan vannak, de nem elegen, és egy lélek se ki, se be.

Szeretem is...
Nyilván nem fedezem fel ezzel a spanyol viaszt, de az anime azért is lehet ilyen sikeres útja a - független - filmiparnak, mert egy halom olyan húzást megengedhet magának, amit az élőszereplős már nem. Vagy éppenséggel az is megteheti, csak attól már panel, sablon, közhely. Michael Bay vagy Rob Cohen filmjeiben már körberöhögjük a pilóta lemenő nap fényében megcsillanó bukósisakját, hát még a lassított felvételeket, ám mindez animációban nem hogy működik, de egyenesen le vagyunk tőle nyűgözve. És ennek a varázsnak persze akkor lesz vége, ha a műfaj végképp beissza magát a mainstreambe, bár ez a veszély egyelőre - és itt épp a fentiek miatt azt mondom: szerencsére - nem fenyeget. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a legélvezetesebb momentumai nem meglepő módon az akciójelenetek közül kerülnek ki - a felhők között süvítő repülők dinamizmusa, a hatalmas vasangyalok lenyűgözően aprólékos kidolgozottsága számomra a legtöbb élőszereplős akciófilm-rendezőt nyugdíjba küldi. Ezek azok a jelenetek, amelyek miatt egyszerűen muszáj látni a filmet, és lehetőség szerint moziban, nagyvásznon.

..meg nem is
Az anime világának tulajdonképpen nélkülözhetetlen feltételének tetsző, ritkán vidám, utópikus ember-gép viszonynak, a műfaj magától értetődő és természetes technicizmusának tudható be, hogy ha a film szebbik felére akarjuk felhívni a figyelmet, akkor rendre a fentieket emeljük ki. Mellettük viszont szembe tűnő, hogy az emberi alakokban mennyivel kevesebb élet pislákol. Persze az előzőek szellemében átlátom én ennek a mondatnak az önmagát megválaszoló dilemmáját, mégis baromi nehéz komolyan vennem olyan alakokat, amelyekről nem mindig tudom eldönteni, férfit vagy nőt akarnak ábrázolni, illetve kevésbé toleráns pillanatainkban csehszlovák rajzfilmeket juttatnak az eszünkbe.

Persze az igazi többletértéket az adja hozzá adott alkotáshoz, ha tartalmilag sem tucatárut rejtenek a csillogás alá. Na most az Égenjárók e tekintetben sem olcsó termék, ám mégis itt a gyengéje. Ha épp nem harcolnak/gyakorlatoznak, végtelenül lassan cipelik hátukon a történetet, egy ideig persze feszülten figyeljük, hogy mi fog ebből kisülni, és ki is sül, de addigra már sokan feladják. Nem mondom, hogy unalmas, de minimum vontatott. Nem mondom, hogy nehéz megérteni, csak nem biztos, hogy megéri. De azért szurkolok neki.

Kinek ajánljuk?
- Anime rajongóknak.
- A repülőgépek szerelmeseinek.
- Akinek nem túlzás, ha morálfilizófiai problémákat rajzolt Top Gun-parafrázisba oltva tálalnak elé.

Kinek nem?
- Aki még mindig gyerekmesének tartja a műfajt.
- Aki egy új Ghost in the Shellt remél, cyborgokkal.
- Aki egy ilyen filmtől nem 20-30, hanem 70-80%-nyi akciót vár el.


7/10