Először Bobby Sands halt meg, 1981-ben az éhségsztrájkot folytató IRA-tagok közül. Ágyban halt meg, párnák között, legyengülve, elerőtlenedve, egyedül. Mégis hősiesen, jó ügy szolgálatában s nem hiába. Abban az évben még kilencen követték Bobby-t a halálba a H betűt formáló Maze börtön falai között.
Amikor tavaly nyáron Nyugat-Belfast egyik mozijában felgyúltak a fények a közönség egy emberként tapsolta meg a látottakat. A közönség az éhségsztrájkban elhunytak hozzátartozói, családjai voltak. Erről a politikailag még ma is robbanékony témáról szól Les Blair angol rendező legújabb filmje. Az alkotás erőteljes témákat feszeget - amelyek nálunk ugyan nemigen számíthatnak majd olyan ajtókat döngető érdeklődésre - , melyeket csak elhalványított volna a túlzásba vitt politikai szerepvállalás.
A H3-Halálblokkban egy csapat férfi elhatározza, hogy az egyetlen út, ami az önbecsülésükhöz vezet, az, ha nem viselik a rabruhát, ha nem mosakodnak, ha saját ürülékükben élnek - valljuk meg, nem igazán felvidító. A blokkba egy új rab, egy zöldfülű "kisfiú" érkezik, a tizenkilenc éves Declan, aki nemcsak börtönbe, hanem egy önsanyargató közösségbe is csöppen. A bennlakók már több mint három éve folytatják "pokrócos" ellenállásukat. Ruha nélkül, mocskosan, távol az emberi lét mivoltától. A férfiak vállalják a kínzó szenvedést, büszkék, hogy nélkülöznek, büszkék a nyomorban összekovácsolódott közösségre, egységre. Látogatót nem fogadnak már évek óta, úgyis csak havi fél óra lenne a találkozás. Mindennapjaik önmagukban is visszataszítóak - milyen legyen egy fogolyé egy szabad ember szemével - , de ők önkényesen tovább mennek: saját cellájukat használják, ha ki kell menni, ürüléküket a falakra kenik. Az érem másik oldala viszont az emberi találékonyságot példázza: WC-papír fecniken híreket, esetleg parancsokat adnak át egymásnak, a "házi" tákolmány, egy kristály készülék segítségével belehallgatnak a híradásokba.
A pokrócos, mocskos ellenállás azonban nem ér el semmit, ezért a sokkal veszélyesebb éhségsztrájkot választják, amelyről tudják, ez az utolsó esélyük, mert ebbe bele fognak halni. Megjelenik az önfeláldozás, erősödik a közösségi szellem, tudatosul a halál esetleges közelsége, érezhető az egymás iránti felelősség és tisztelet súlya. Az éhségsztrájkra feliratkozók döntése önkényes, a "vezér"- nek "kikiáltott" feladata megválasztani a következőt a feliratkozók közül vagy lebeszélni a kétkedőt, lebeszélni a gyengét. A valódi harcok mindezen idő alatt az utcán folynak.
Amikor Sandset képviselővé választották, a sztrájkolók meg voltak győződve arról, hogy Thatcher nem engedné, hogy egy képviselő éhen haljon. Mindenki tévedhet, csak vannak komoly tévedések. Sandset még kilenc halott követte.
Egy sor a cigarettapapíron: "Önként vállaltad. Felfogod, hogy két hónapon belül talán már nem élsz?"
