Haneke monokróm tablója az emberi kegyetlenség legmélyebb bugyrairól.
A fehér szalag az elbeszélés tekintetében a kihagyások és elhallgatások filmje, amely forma tökéletesen passzol az alkotás központi témájához, hiszen Haneke ezúttal is az elfojtás és az agresszió egymást feltételező örök táncát mutatja be a vásznon. Az osztrák mester díjnyertes filmjében tökéletesen valósította meg filmkészítői ars poeticáját, miszerint az elkötelezett alkotó elliptikus történetekkel tudja szellemi aktivitásra késztetni a mentálisan elpuhult befogadókat. A fehér szalagban már a cselekmény helyszínének és időpontjának megválasztása is csak a film világán kívül eső történelmi tények ismeretében nyeri el értelmét. Egy Eichwald nevezetű apró, protestáns Észak-Német faluban járunk 1913 és 1914 fordulóján, de az elsődleges viszonyítási alapot mégsem a történelmen kívül rekedt település örömtelen rutinjába berobbanó I. Világháború szolgáltatja, hanem a két évtizeddel később kibontakozó nácizmus. Haneke a falusi hálószobák ablakain belesve próbálja meg felfejteni, hogy milyen mélyre is nyúlnak vissza a 20. század ezen kollektív agyrémének gyökerei, és miféle családi légkörben erjedhetett meg tömegesen ez a végletes konformizmus és elfojtott agresszivitás keverékéből kigyúrt személyiségtípus, mely zokszó nélkül adta át magát a gyűlölet ideológiájának.
A nácizmusra persze egyetlen direkt verbális utalás sem esik a filmben, de nehezen hagyható figyelmen kívül az érezhetően modell-értékűnek szánt történet ezen olvasata. A cselekmény központjában egy, a falun végigsöprő bűnözési hullám áll: a helyi doktor lovasbalesetet szenved egy ismeretlen tettesek által az útra kifeszített drót miatt, valakik felgyújtják a csűrt, és a báró kisfiát ájulásig kínozzák, ráadásul félholtra vernek egy félkegyelmű gyereket az erdőben. A település lakói nem igazán tudnak mit kezdeni ezekkel a teljességgel motiválatlan bűncselekményekkel, de kíváncsiak, hogy miféle ördögien beteg elme állhat a brutális tettek mögött. Mivel nem egy hagyományos "whodunit"-krimivel van dolgunk, Haneke persze nem is ad egyértelmű választ a felvetett kérdésre, azonban a nyitott befejezés által meglebegtetett megoldási lehetőség még feltételes módban is épp elég kegyetlen ahhoz, hogy padlóra küldje a gyanútlan nézőt.
A fehér szalag 144 percében a provincializmus, a cinizmus, a kilátástalanság és legfőképp a kíméletlenség az úr. A saját lányát molesztáló mizantróp doktortól kezdve, a családtagjait lépten-nyomon megalázó lelkészen keresztül, a falubelieken élősködő báróig terjed Haneke monokróm tablója, bármiféle meghittséget csakis a narrátorként fellépő iskolamester és félénk jegyese intim jeleneteiben találhatunk. A film kimondatlan alaptétele szerint a kegyetlenség ezen láthatatlan családi üzemeiben állították elő azokat a tömegeket, melyek a múlt század derekán a szédítő morális szakadék peremére navigálták az emberiség történelmét. Nem véletlenül fürkészi a kamera oly kitartóan a gyerekek arcát, melyről szép lassan kiderül, hogy sokszor felfoghatatlanul sötét titkokat rejtő maszk csupán.
A szenvedésnek ez a nem mindennapi dózisa már-már elviselhetetlen a néző számára, de a majdhogynem tökéletes formai, színészi és narratív tálalás miatt elkerülhetetlenül a vászonra tapad minden tekintet. A híresen maximalista osztrák rendező először is elképesztően autentikus arcokat talált filmjéhez, és végtelenül átgondolt fekete-fehér kompozíciókban mutatja be közös evilági poklunk legmélyebb bugyrait. Narratív tekintetben a kihagyás eszközét alkalmazza hatékonyan, hiszen a családon belüli és azon túlmutató kegyetlenkedésekről mindig szándékosan lekésik a kamera, sokszor csak a rajtakapott szereplők zavart arckifejezéséből gyaníthatjuk, hogy mi történt. Ez az elliptikus szerkesztés szépen rímel a cikk elején említett nagy ellipszisre és mesterien erősíti fel a filmen mindvégig uralkodó elfojtásoktól és titokban kiélt vágyaktól terhes atmoszférát.
A fehér szalag egy tökéletesre csiszolt kristálygömbre hasonlít, melyben kellemetlen igazságokat pillanthat meg a néző, de mégis képtelen a gyönyörűen megmunkált felületről leemelni a tekintetét.
