A német köztudatban máig élénken él a Balaton képe, hiszen évtizedeken keresztül a magyar tenger jelentette a lehetőséget, hogy a fal ellentétes oldalán élők kapcsolatba léphessenek egymással. Robert Thalheim (a 2007-es A végén turisták jönnek rendezője) magyar-német koprodukcióban készült drámája erre a helyzetre épít, egyszerre funkcionálva tinédzser love storyként és Mások élete-szerű közelmúlt-filmként.
Történetünk 1988 nyarán, egy évvel a fal leomlása előtt játszódik. Egy ikerpár, Doreen (Friederike Becht) és Isabel (Luise Heyer) a későkádári Magyarországra érkezik úttörőtáborba: a két kelet-berlini lány feladata evezőszámban edzeni, azonban őket jobban érdekli két, a közelben vakációzó hamburgi legény.
Annak rendje s módja szerint, a lányok a – kinézetre tán a Kinder-csoki dobozáról szalajtott – NDK-bikák helyett inkább a léha, Depeche Mode-ra diszkózó nyugati ifjakba szeretnek bele, és itt kezdődik az igazi baj…
Thalheim filmje elsősorban a remek arányérzék és a jól megírt forgatókönyv diadala. A rendező és írói még egy ilyen, egyébként kiszámítható történetet is képesek feltölteni annyi feszültséggel, hogy az végig kitartson a film kilencven perces játékidején át.
Folyamatosan peregnek az események, a jól megírt szituációk, és a sokszor a drámát humorral oldó, ironizáló jelenetek (az ominózus marhaszelet esete például) egyszer sem fulladnak unalomba, a néző nem fárad, nem unja el magát. A hazai couleur locale, az ismerős helyszínek és a ’80-as évek „retró-hangulata” (egyébként nem tudom honnét jött a film rendkívül idióta magyar címe) pedig csak még kellemesebbé teszik ezt a másfél órát.
A rendező nem félt vállaltan nagyközönségnek (is) szóló filmet összehozni, és érzelmes szerelmi történetet kerekíteni a hidegháborús alapszituációból, mely ritkán enged a hollywoodi formula giccs-sablonjainak. A legfőbb konfliktus azonban a két nővér között húzódik: a film ügyesen megrajzolja a köztük lévő áthatolhatatlan kötelékeket: Doreen és Isabel egyszerre gondolkodik, egész életükben ketten voltak voltaképp egy személy – és most ez az egység bomolhat fel, kerülhet veszélybe.
Színészileg a film elsősorban a két lányt alakító Friedericke Becht és Luise Heyer érdeme. A két igen fiatal színésznő (a valóságban nincs köztük rokoni szál, mégis meglepő kettejük hasonlósága) hitelesen hozza az általuk megformált figurákat, elsősorban a drámaibb jelenetekben, mikor úgy tűnik, talán örökre elszakad egymástól a lelkileg egy embert alkotó testvérpár. A veterán Hans-Uwe Bauer (Goodbye Lenin!, A mások élete) pedig rutinból, de hiba nélkül hozza a szigorú táborparancsnok karakterét.
Összességében egy jó, élvezetes alkotás Thalheim filmje, melyre bátran beülhet bárki, aki szereti az igényes, de mégsem elvont műveket, a fal keleti és nyugati oldalán egyaránt.
