Néhány éve beültem egy pesti moziba George Clooney első rendezése, az Egy veszedelmes elme vallomásainak vetítésére. Körbenézve megállapítottam, öt fő tartózkodik a teremben. A vége-főcímre ketten maradtunk. Adná magát a pofonegyszerű válasz, hogy a film fabatkát sem ér, ám nyilván a dolog nem ilyen egyszerű. Állítom, hogy Clooney egy zseni, punktum.
Második rendezésének ránézésre szokatlan címe (igen, tényleg van egy pont a végén) nem kevésbé szokatlan filmet takar. Clooney, miután kellő hírnevet és mozgótőkét szedett össze magának, nekiállt megvalósítani saját, régóta dédelgetett terveit. És nem is igazán lehet haragudni rá, amiért a raklapnyi mások által megálmodott filmszerep eljátszása után ma már határozottan, megalkuvást nem tűrően megy a saját feje után. Még akkor sem, ha a közönség ízlésével első filmje még köszönőviszonyban sem volt. A Good Night, and Good Luck. vetítéseire szóló jegyek már valamiért kelendőbbek, ami a talán a remek kritikai visszhangnak, s számos fesztiváldíjnak is köszönhető.
Az ötvenes évek Amerikájában járunk, amikor is Joseph McCarthy szenátor épp vívja hisztérikus harcát a sötétben bujdosó ellenséggel, s amely időket a történelemkönyvek máig a "boszorkányüldözés" szóval illetnek; a szenátor és bizottsága a kommunisták az amerikai közéletből való kiszűrése érdekében egyre-másra fognak perbe gyakorlatilag mindenkit, aki szembejön az utcán. Az Amerika-ellenes tevékenységeket vizsgáló bizottságnak alig-alig van szüksége olyan folyamatlassító hívságokra, mint bizonyíték vagy tanúk, így egy kósza pletyka, egy rosszindulatú fülbesusogás valakiről máris pályája végét jelentheti a delikvensnek. A Nagy Testvér figyel mindent, s példának okáért Hollywoodban is tisztogat a rendszer, igen magas hatásfokkal. Aki pedig szót mer emelni a jellemtelen eljárások ellen, akár másnap már nem is kell, hogy dolgozni menjen. Ebben a légkörben működik bizonyos Edward R. Murrow televízió-műsora a CBS adón, ahol az egyik adásban minden felsőbb helyről érkezett rosszalló vélemény ellenére levetítenek egy Milo Radulovich-csal, az amerikai légierő egykori tisztjével készült interjút. Radulovich egy azok közül, akiket koholt vádak alapján (milyen érdekes, ezt a szót a Szovjetunióról szóló fejezetekben szoktuk olvasni a történelemkönyvekben) eltávolítottak hivatásából, az ügy részleteit pedig titkosították. Az interjú azonban lerántja a leplet az igazságról, ami bátorságot ad másoknak is, az amerikai nyilvánosság pedig szép lassan kezdi belátni az esztelen kommunista-üldözés önmaga kegyetlen szatírájába való átfordulását, vagyis hogy ideje lenne befejezni, mielőtt még több ártatlan embert tesznek tönkre.
A Good Night, and Good Luck. (Murrow minden műsora végén ezzel köszönt el a nézőktől) a fenti embereknek állít emléket, igen lecsupaszított formában. Nemcsak a fekete-fehér megoldás lehet meghökkentő, de a végig egy fordulatszámon zajló történetvezetés is; véletlenül se számítsunk adrenalinnövelő percekre, és heves érzelmi reakciókkal kísért jelenetekre. Csak egy remekműre.
