zene: David Arnold
   vezényel: Nicholas Dodd
   kiadás éve: 2007
   kiadó: La-La Land Recods
   játékidő: 107:51

     A függetlenség napja után két évvel Dean Devlin és Roland Emmerich úgy döntöttek, ideje újból lerombolni az Egyesült Államok emblematikus városainak egyikét, New Yorkot. Ezúttal azonban nem az idegenek megjelenésének apropójából tették mindezt, hanem a filmvilág egyik kultuszteremtményének, Godzillának színrelépésével, mely lény több évtizedes sikere ellenére is csupán a kilencvenes évek végére élte meg a tengerentúli filmstúdiók közreműködésével történő debütálást. Az 1998-ban bemutatott Godzilla azonban nem aratott olyan osztatlan sikert, mint a Devlin-Emmerich páros előző két alkotása, mert bár a közönség még úgy-ahogy kedvelte, a kritikusok jó része nemtetszését fejezte ki az ötvenes évek nagy sikerű gumiszörnyének feltámasztásával kapcsolatban, nem beszélve a rajongókról, akik a hatalmas tömegű kreatúra helyett egy erősen lefogyott szörnyet kaptak.
     A japán Toho filmstúdió ráncfelvarráson átesett, népszerű lényének amerikanizált változatának elkészítése már a kilencvenes évek első felétől kezdve foglalkoztatta a Fox stúdió illetékeseit, s a lehetséges rendezőkkel kapcsolatban olyan nevek merültek fel, mint James Cameron, Tim Burton, Paul Verhoeven vagy Jan de Bont. Végül azonban Emmerichék dolgozhattak a projekten, kiknek kezében az atomrobbantási kísérletek során bekövetkezett génmanipuláció eredményeként létrejött szörny egyfajta eszközzé vált ahhoz, hogy - korábbi gyakorlatukhoz hasonlóan - ismét amortizáljanak egy várost. Mindehhez olyan színészeket sikerült megnyerniük maguknak, mint Jean Reno, Matthew Broderick (akinek karakterét Dr. Niko Tatopoulosnak hívják, ami egyfajta tisztelgés a Godzillát megalkotó Patrick Tatopoulos előtt), Hank Azaria és Kevin Dunn.

     Az Emmerich-Devlin duó korábbi gyakorlataikhoz hasonlóan ezúttal is David Arnold segítségét kérte a muzsika elkészítéséhez: "Ez a film. Nézd át, és szólj nekünk, ha úgy gondolod, hogy van, amit eljátszhatnál nekünk" - emlékezik vissza a komponista, aki a projekt elején így viccelődött egy újságíróval: "Még én sem tudom, milyen zene készüljön hozzá. Úgy értem, mit akarok én? Hiszen ez Godzilla!" Az alkotókkal többször is leült átbeszélni a filmet, mely egyeztetések során különös figyelmet szenteltek a tervezett poénoknak, valamint a város lerombolásának, így ezen alkalmakkor Arnold (saját bevallása szerint) ismét gyereknek érezte magát. Ezt követően - máig megmaradt szokásához hűen - ismét ellátogatott a forgatásra, ahol vagy az égre, esetleg maguk elé elképedve meredő színészeket, vagy a semmi elől pánikszerűen menekülő embereket látta, a címszereplő ugyanis csupán az utómunkálatok végső fázisainak egyikén került a produkcióba. S bár ehhez hasonló volt a helyzet már a korábbi két Emmerich-mozi kapcsán is, Arnold munkáját azonban ezúttal jelentősen megnehezítette az, hogy a fő inspirációként szolgáló szörnyet sem a komponálás végstádiumában, sem pedig a zenei felvételek során nem láthatta - az első munkaanyagban még csak olyan feliratok jelentek meg, mint például a "Godzilla alakja itt rajzolódik ki az óceánból", a scoring sessionökre biztosított változatban pedig Godzilla helyét színes tömbökkel jelölték.
     Minden bizonnyal ez is rányomhatta bélyegét arra, hogy az aláfestő muzsika nem sikerült túl kiemelkedőre. A zene A függetlenség napjához, illetve a Csillagkapuhoz képest több játékosságot és romantikát tartalmaz, mely megközelítés főként a Broderick által alakított, kissé szétszórt tudós karakteréből adódik, illetve a régi szerelméhez, Audreyhoz (Maria Pitillo) fűződő gyengéd szálak eredménye. Ilyeneket hallhatunk többek között a "Footprints / New York / Audrey"-ban, a "Chewing Gum Nose"-ban, illetőleg a "Nick and Audrey / He's Pregnant / Audrey Takes the Tape / French Breakfast" egyes pillanataiban is. A mű ugyanakkor nincs híján a megszokott, Arnold-féle akciózenéknek sem, melyekből azonban nemcsak az említett ufós mozi kísérete érződik ki, hanem az is, hogy ekkorra már túl volt A holnap markában című James Bond-kalandon is. Emiatt pedig bármennyire is rendkívül élvezetesnek tűnnek az olyan darabok, mint a "Joe Gets a Bite / Godzilla Arrives", az "Evacuation", a "1st Helicopter Chase / Godzilla Swats A Chopper", a közel tízperces "Godzilla O Park / Godzilla Takes A Dive / Godzilla Versus the Submarine / Egg Discovery" vagy a "He's Back! / Taxi Chase & Clue", az utánérzet okán veszítenek varázsukból. Mindezek tetejében pedig hiányzik a markáns főtéma (bár az albumnyitó "The Beginning"-ben felcsendülő Godzilla-motívum erősnek ígérkezik, a játékidő előrehaladtával kifullad) és a muzsika karakteressége is, így a Godzilla kísérete nem válhatott olyan sikeressé, mint az előző két Emmerich-filmhez készült aláfestés. Arnold mentségére váljon azonban, hogy a "változatosság kedvéért" egy hotelszobában készült muzsikán többször kellett változtatnia a vágószobában történt folyamatos variálások okán, ami tovább tetézte a megbízatással párosuló problémákat.

     A premierrel párhuzamosan csupán egy betétdalokkal tűzdelt album jelent meg, melyen két tétel szerepelt Arnoldtól: a főtémát magába foglaló "Opening Titles", valamint a "Looking for Clues". Emellett Puff Daddy felvétele, a "Come with Me" kapott még zöld utat a kiadásra kislemezként, mely a film hivatalos betétdalának számít, ebből eredően egy, a mozi jeleneteivel tarkított videoklip is készült belőle (a Led Zeppelin "Kashmir"-ját átértelmező szerzeményben egyébként Jimmy Page és Tom Morello is közreműködik). Arnold munkájából mindössze a TriStar által kiadott háromnegyed órás promo látott napvilágot, melyet az Oscar-bizottság számára állítottak össze. A score hivatalos megjelenésére 2007-ig kellett várni, öt évvel később pedig a Buysoundtrax állt elő egy olyan háromlemezes gyűjteménnyel, mely a jelen írásom tárgyaként szolgáló La-La Land-féle kétlemezes változaton kívül a TriStar-promót is magában foglalta.

     "Filmkészítőként Roland és én kincsnek tartjuk David Arnold tehetségét és odaadását. Ez a második filmünk volt Arnolddal, és várjuk, hogy ezen gyümölcsöző kapcsolat az elkövetkező években is folytatódjon" - nyilatkozta Devlin A függetlenség napja score-jával kapcsolatban, ám ezen virágzó és bizakodással teli munkakapcsolatuk végül már csak a Godzillára terjedt ki. Ugyan a direktor és a producer következő alkotásukhoz, az amerikai függetlenségi háború idején játszódó A hazafihoz is Arnoldot kérték fel, az elkészült demók alapján úgy vélték, nem sikerült neki annyira megragadnia a film lényegét, mint az előző együttműködéseik esetében, így a veterán komponistára, John Williamsre bízták a score-t. Az Emmerich-Arnold páros utolsó munkáját kollaborációjuk leggyengébb láncszemeként tartom számon (sorrendben úgy néz ki nálam a triójuk, hogy A függetlenség napja, Csillagkapu, Godzilla), s ha véleményemmel továbbmerészkedek, akkor azt mondhatom, hogy pályafutásuk pont jókor vált ketté, hiszen míg Emmerich már csupán távoli árnyéka önmagának, addig Arnold jó pár remek muzsikát letett az asztalra.