A 2014-es Cannes-i Filmfesztiválon a Zsűri Díját Xavier Dolan kapta a Mommy-ért, illetve Jean-Luc Godard az Adieu au language-ért. Mindkét rendező felrúgta a formai szabályokat, Dolan 1:1-ben forgatott, Godard pedig 3D-ben. A két film egy lapon említését Godard producere szimbolikus gesztusnak, Dolan megtiszteltetésnek értékelte. 

A díjátadó utáni sajtókonferencián Godard producere, Alain Sarde azt nyilatkozta, hogy nem hívta fel a rendezőt, mert nem tartotta olyan fontosnak a díjat. Szó szerint így mondta: ,,Jean-Luc biztosan tudja már, hogy megkapta a díjat. Nem hívtam fel, mert már túl késő van. Nyilvánvalóan Önök is tudják, hogy ez a díj nem fogja megváltoztatni az életét. Ezt a díjat olyan fiatal rendezőknek találták ki, mint amilyen Xavier Dolan is. Ő 25 éves, Jean-Luc pedig 83. Ez csodálatosan szimbolikus gesztus.” A fiatal kanadai rendező a díj átvételekor azt mondta, hogy szerinte a zsűri ezzel a döntéssel a kettejük filmjeiben egyaránt megtalálható szabadságkeresést értékelte. Örülne neki, ha Godard-hoz hasonlóan az ő nevéhez is egy új filmkészítési irány kötődne.

A nouvelle vague atyja, Jean-Luc Godard korábban még sosem kapott Arany Pálmát, bár sokszor jelölték rá: Mentse, aki tudja, az életét (1980), a Passiójáték (1982), Detective (1985), Nouvelle vague (1990), A szerelem dicsérete (2001). A francia mester gyűjtött a Berlináléról Arany medvét (Alphaville, 1965), Ezüst medvét (Kifulladásig, 1960, ill. Az asszony az asszony, 1961). Velencéből Arany Oroszlánt vitt haza az Éli az életétért (1962), a Keresztneve Carmenért (1983), az Olasz Szenátus Aranymedálját a Németország kilenc (új) nulláért 1991-ben, A zsűri különdíját A kínai lányért (1967). 2004-ben a San Sebastian Nmezetközi Filmfesztivált nyerte meg A mi zenénkkel. 2007-ben Európai Filmdíjat kapott filmes életművéért.

Nem akartam hinni a szememnek, amikor áprilisban nyilvánosságra került a Cannes-i versenyprogram és megtudtam, hogy beválasztották a nouvelle vague atyjának, Jean-Luc Godard-nak a legújabb (szám szerint a 39.) filmjét! Már a címe is beszédes volt, aztán kiderült, hogy igazak a pletykák és a filmet valóban 3D-ben fogják vetíteni! Lehetetlen volt előfeltevések nélkül beülni erre a filmre, előre is sokat gondolkoztam rajta, hogy mit fogok látni. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy Godard még 2014-ben is ennyi filmes szabálysértést képes elkövetni és még most is ilyen üdítően hat. Jót szórakoztam rajta, hogy el tudta érni, hogy a konformistább nézők kimenjenek a vetítéséről. Ha ott lett volna, biztosan elégedett lett volna a hatással.

Ahogy a 3D-ből sejthető, a 84 éves mester lépést tart a korral. Képben van a modern telekommunikációval kapcsolatban is: iPhone-t használ, sőt ad a szereplői kezébe, akik aztán a Google-n keresik meg, amit akarnak. Jó, ez még kicsit erőltetett. De aztán 3D-s kamerát kap a kezébe és előtör belőle a kreativitás, tobzódnak az ötletei, hogyan lehet megújítani a három dimenziós filmnyelvet, felrúgni a szabályait, kiaknázni minden lehetőséget, ami csak benne rejlik. Zseniális ötlettel áll elő, amit nehéz szavakban leírni, de mivel biztos vagyok benne, hogy nem lesz lehetőség otthoni mozikban viszontlátni a filmet, megpróbálom. Godard azt találja ki, hogy egy rövid jelenet erejéig két teljesen különböző képet vetít egyszerre, amelyek között egy kacsintással könnyedén és bármikor váltani tudunk. A párhuzamos montázs interaktívvá tétele akkora nézői élmény, amit legfeljebb a nouvelle vague-gal való első találkozásomhoz tudnék hasonlítani.

És persze, ahogy akkor, most is látunk feliratokat (már amennyire a gyors vágások miatt a szemünk képes fókuszálni rá), hallunk random elinduló és abbamaradó zenét, össze-vissza vagdalt hangsávot, ami a moziban ülve néha kifejezetten fülsértő. Ráadásul most látunk fejtetőre állított kamerát, újra és újra felhasznált képsorokat, Leger, Hitchcock, Cocteau és Greenaway filmjeire tett utalásokat, túlszínezett képeket, felvillanó pornófilm-részletet, látjuk Godard kutyáját, hallunk síró csecsemőt, altesti poénokat, balos politikafilozófiai szövegeket, matematikai tételeket, mély gondolatokat, halljuk a művészet kifigurázását is és ahogy vártuk: a nyelv megszűnését. A film egyik legjobb monológja szerint hamarosan mindenkinek tolmácsra lesz szüksége, hogy megértse azokat a szavakat, amelyek a saját szájából jönnek.

Minden egyes nézőnél máshol van a tűréshatár, de az az érzésem, hogy Godard gyűjteményében mindenki számára akad valami, ami kivágja a biztosítékot. De az a helyzet, hogy még ennek is van funkciója: végiggondolni, hogy miért az adott ponton vált a film kényelmetlenné, nagyszerű alkalom a néző saját határainak (vagy korlátainak) feltérképezésére.

A film sűrű utalásai, jelentései olyan hangulatot keltenek, mintha egy nagyszabású dadaista kollázst néznénk 3D-ben. A rengeteg asszociációs réteg most kapott egy plusz dimenziót a kiteljesedésre. Hagyományos narratíva persze nincs a filmben, vannak viszont asszociatív képsorok és modorosan, teátrálisan játszó amatőr színészek: Dimitri Basil, Héloise Godet, Kamel Abdeli, Richard Chevallier. Nekik is járt a vörös szőnyegen való fotózás, épp csak a rendező nem jelent meg. Mivel határozott kérése ellenére filmje a versenyprogramba került, úgy döntött, csak egy videoüzenetet küld maga helyett, a fesztivál szervezőinek címezve.