Iszony City helyett jégmezők, Shrek és Szamár duója helyett egy tohonya mamut és egy szózsonglőr lajhár, de a tökéletesen generált látványvilág és a pontosan adagolt poénok a Jégkorszak című rajzfilmben is ugyanolyanok, mint a Szörny Rt-ben vagy a Shrekben.
Az arcomba fagyos szellő fújt, orrom a közelgő megfázás csavargatta, ujjaim összebújtak a hidegben, a kólámban pedig fázósan dideregtek a jégkockák. Mindez még nem a Jégkorszak című film totális, minden érzékszervre kiterjedő hatása volt, csak a moziban csúcsra járatták a légkondit, talán hogy így alapozzák a hangulatot a legújabb egész estés animációs vígjáték előtt. Én pechemre a falakon túl tomboló nyárhoz öltöztem, máglyát rakni pedig a szigorú tűzvédelmi előírások miatt nem nagyon lehetett, így csak heveny remegéssel védekezhettem a rám zúduló hideg ellen, és végső kétségbeesésemben némi gondolat jogginggal próbáltam elterelni a figyelmem rohamosan kékülő ujjaimról.
A filmre várva eltöprengtem azon, hogy a számítógépes animáció fejlődése hogyan változtathatta meg alapjaiban az évtizedek óta csendben penészedő rajzfilmipart, hogyan formálhatta át, a filmek látványvilága mellett, a Walt Disney által lefektetett, sokáig öröknek tűnő műfaji szabályokat is. Megpróbáltam rájönni, hogy a processzor-órajel szárnyalása, a háromdimenziós karakterek vagy az élethű fény- és árnyékhatások feltűnése miért jelentette egyben a pasztellszínű, ragacsos érzelmekben tapicskoló romantikus rajzfilm-musicalek kihalását, és ezzel párhuzamosan a humoros, sőt néha ironikus animált vígjátékok térhódítását is. A megoldást keresve jó néhány gondolatmeneten végigklikkeltem, de eredményre nem jutottam, mivel a film hirtelen elkezdődött, és én már az első kockáknál eldobtam az agyam.
Egy félig mókus, félig patkány, de egészen torz lény szerencsétlenkedik az első jelentben, egy makkot akar elásni télire, mit sem sejtve arról, hogy a tél ezúttal egy kicsit hosszabbra nyúlik, ténykedése ráadásul okok és okozatok egész láncolatát indítja el, ami végül egy kiadós lavinában csúcsosodik ki. A kis rágcsáló még számtalanszor feltűnik, hogy biztonságba helyezze végre azt a nyamvadt makkot, de a történet fősodra ennél színesebb karakterek és változatosabb kalandok körül bonyolódik. A Jégkorszak kezdetével járó hatalmas sürgés-forgásban Manfréd, a mamut találkozik Siddel, a kissé szétálló szemű lajhárral, majd néhány, rajzfilmszereplőknél megszokott tiszteletkör után barátokká válnak, és mellesleg még egy embergyereket is megmentenek a fagyhaláltól és a bosszúszomjas tigrisfalkától. Ezenkívül tiszteletét teszi még a vásznon Diego, a vegetarianizmussal kacérkodó kardfogú tigris, két agresszív orrszarvú, pár tucat kihalásra ítélt, éppen ezért erős szuicid késztetésekkel megáldott dodómadár, ráadásul a mellékszerepekben is az evolúció megannyi zsákutcája brillíroz.
Igazi egész estés, színes, szélesvásznú röhögés tehát a film, és ezt a hatást még a szinkron sem rontja el, sőt Geszti Péter médiaguru, rosszemlékű rapsztár és többfunkciós életművész kifejezetten emlékezetes alakítást nyújt a lajhár magyar hangjaként. Egy kiadós megfázással, de elégedetten távoztam volna a moziból, ha a film utolsó pár percét nem kellett volna végigvacognom a terem sötétjében. Csak az a vég, azt tudnám feledni! Amikor a szemem előtt támadtak fel a csöpögős, eltúlzott álérzelmek, hogy kölyökmenübe rejtett fröccsöntött mamutfigurák, és zabpelyhes dobozba adagolt lajhár alakú hűtőmágnesek vásárlására buzdítsák az ilyen érzelmi támadásokkal szemben még védtelen kiskorúakat! Az Oroszlánkirály unalmas érzelgőssége és a Kis Hableány üres szenvelgése kísértett az utolsó jelenetekben, és kicsit elbizonytalanodtam: a számítógépes animációval új életre kelt rajzfilm nem süllyed-e bele ismét a már jól ismert, ragacsos szirupba?
