Klasszikus kalandfilm új feldolgozásban, avagy a Tulipános Fanfan másodvirágzása.
A remake-kekkel sajnos az a helyzet, hogy csak a legritkább esetben sikerülnek jobban az eredeti verziónál. Előnyeiket az igen komoly költségekkel bíró filmvilágban azonban nem nehéz felismerni - egy hajdanában sikeres film újrahasznosítva komoly vonzerővel és reklámértékkel bír, a közönség ismeri, és szereti a történetet, és kíváncsian várja, hogy az újabb értelmezés, mit tud hozzátenni a cselekményhez, rossz esetben elvenni belőle.
Ez utóbbi kategóriába tartozik az idei Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje, a hazai mozikba gyorsan megérkező Tulipános Fanfan, mely egy hajdan klasszikus kalandfilm, az 1952-ben Gina Lollobrigida és Gérard Philipe főszereplésével született Királylány a feleségem újrahasznosított változata.
Két ekkora filmlegenda árnyékában a leghálatlanabb feladat természetesen a színészekre hárul - az új verzióban Penelope Cruz és Vincent Perez alakítja a tűzről pattant cigánylányt és a sármőr katonatisztet. Kettőjük párosa azonban furcsa pár, nem vibrál közöttük semmiféle, a Lollobrigida-Philipe duót jellemző elektromosság, amire még az is rátesz egy lapáttal, hogy a filmben minden érzelem in medias res alakul ki; hosszú perceken keresztül nézheti a néző, hogyan vív Fanfan a pajtában, a tetőn, az erdőben, a város főterén, de egy negyed másodperc elég neki arra, hogy szerelembe essen azzal a Penelope Cruzzal, akire egy perccel azelőtt még rá sem nézett. Az érzelmi gyorstalpalót azonban nem csupán ő járja ki - a párocska ellen áskálódó, a cigánylány szerelme után sápítozó kiképzőtiszt jóllehet majdnem az egész filmidőt arra szánja, hogy szétválassza az először barátként, majd szerelmesekként egymásra találó fiatalokat, nagy hirtelen azonban elérzékenyülten adja áldását rájuk; ugyanilyen érzelmi sprinter az intrikus Fekete Lovag is, aki pillanatok alatt dönti el, hogy nőül veszi Penelopét, jóllehet percekkel előtte még a nyakát készült átvágni.
Az aránytévesztéseket megsínyli Gérard Krawczyk mozija - a film jelenetekre esik szét (túl hosszúak és túlzottan hangsúlyosak a mellékszereplők egyes epizódjai, de összecsapottak azok a részek, melyek ténylegesen előbbre vihetnék a történetet). Az új feldolgozás humora sem az a könnyed, francia, amit az előzmények alapján elvárhatnánk - néhány hasraesős poén, jó pár politikailag nem éppen korrekt megnyilvánulás, no meg az áthallásos, inkább a mai állapotokra reflektáló tréfálkozások a francia lakáshelyzetről, és a politikusok hozzá nem értéséről.
De, hogy valami jót is mondjunk befejezésül: a kosztümök szépek, a szinkron sem rossz, és még a videótéka is nyitva áll.
