[img id=530726 instance=1 align=left img]Miközben női álnéven női történeteket írtál, rájöttél valami olyanra (a nőről és a női írás jellemzőiről), amire azelőtt nem?

Igen, de azt hiszem, ez nem rendkívüli. Attól a pillanattól fogva, hogy írni kezdtem őket, de már az álnevek fikciós, mágikus erejétől is, kiszabadult – kiröppent belőlem egy csomó bent szunnyadó tudás. Ezek egy része ismert volt előttem, de nem gondoltam, hogy írásban ilyen közvetlenül fel szabad használnom. Hozzá kell tennem, hogy amikor a Zehuzét írtam, akkor ennek a tudásnak egy része már mozgásba lendült, mert az a regény végül is két nő levelezése, egyetlen női hangon megírva, amihez a színeket, igaz, egy létező családi levelezésből loptam, de inkább úgy, mint amikor egy zongorista vagy trombitás szabadon improvizál egy adott témára. 

Csak akkor fogadtam el magamtól, hogy megírhatom azt a könyvet, amikor sikerült hosszabb improvizációkat írnom azon a hangon. Annak a szövegnek a ritmusa nem tisztán az én ritmusom, hanem egy női írás ritmusa, amelyet átsző az én zeném. Úgy éreztem (bár ajánlatos óvatosan bánnunk ezzel a meghatározással), igazi női ritmus, de mindenképpen más, mint az enyém lenne anélkül, hogy a Zehuzét, anélkül, hogy ezeket a rövidebb novellákat megírtam volna. Hozzá kell tennem, hogy nem írtam föl egy receptkönyvbe, hogy ez mit jelent, inkább érzésre csináltam (ahogy egyes receptkönyvek mondják: “gondolomformán”). A szöveg tagolása inkább érzelmi alapon történt, a részletek, a kevésbé fontosak és a fontosabbak sajátos rendben keverednek, van benne egy olyan csapongás, amelyik nincs tekintettel semmilyen megtervezettségre, egyedül az idő múlása, az évek sodrása szolgáltat kapaszkodót, és a gyerekneveléssel, a főzéssel és a férfiak nevetséges ostobaságával vagy erotikus vonzásával kapcsolatos részletek kaptak hangsúlyt. 

A világpolitika, a tudomány, mindaz, amit a “férfiak” fontosnak tartanak, lényegében háttér és freskó az igazán fontos dolgokhoz, mint amilyen egy tiszta otthon, vagy egy gyermek egészsége, netán a tanulmányi előmenetele. Ez tehát egy kissé konzervatív, családcentrikus anyai és nagyanyai hang, amelyik az irodalomhoz is egészen más értékrend szerint viszonyul, mint ahogyan én. Miközben, amennyiben politikailag a Zehuze nagymama-figurája elkötelezett, hajlamos szinte hisztérikus (bacchánsnői) túlzásokba esni. Ilyesmik. A kisebb prózákban, a novellákban ez természetesen másként működik. 

Mi kell egy női írásba, mik az elhagyhatatlan összetevői? Tudod a receptet?

Nem tudom a receptet, nincs recept. A fentebbi kérdésre adott válaszban ezt-azt talán mégis megfogalmaztam. De hozzátartozik, hogy amikor az ember ír, és valóban elmélyed abban, amit ír (vagyis saját magában), akkor megszűnik, de legalábbis cseppfolyóssá válik ez a megkülönböztetés. Nagyon sok példát tud bárki felhozni az irodalomból (érdekes kérdés lenne például, hogy van-e női fotográfus, vagy Szilágyi Lenkét, netán Sebők Évát, és más zseniális fotósokat mint “női” fotósokat vagy egyszerűen mint fotósokat csodáljuk), amikor tökéletesen sikerül egy írónak mindkét nem (sőt, lovak, kutyák, farkasok, tehát mondjuk így, mindhárom nem) bőrébe bújni, de én Andersennek elhiszem az ólomkatonát is – ami nem jelenti azt, hogy ez egyszerű volna, de elég nagy gyakorisággal megtörténik. 

Az irodalom végtére mágikus aktus, ugyanolyan, mint a törzsi tánc vadászat előtt, vagy a barlangrajzok. Kérdés, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk életünk során, és ezekkel a tapasztalatokkal mit tudunk kezdeni. Az, hogy mi válik lényegessé a számunkra, azt végső soron egyfajta sors-alkat csillagkonstelláció szabja meg, ami évek alatt megszilárdul, bevésődik és használjuk, de van, amikor – és sajnos ez a gyakoribb eset – elfedődik ez a gyermekkorban, három-hét éves korunk között bennünk megszülető csodálatos érzékenység, amit néha “domború látásnak” nevezek. Az eltűnt idő nyomában éppen azt a folyamatot ábrázolja, vagy azt használja regény-cselekményként, ahogyan, hosszú évek múltán valaki újra ráismer az ősmintákra, áttöri a megkeményedett kérget, amelyet a mindennapok képeznek, a rossz értelemben vett felnőttség. 

[img id=513056 instance=1 align=left img]És hát Proust – gondoljunk csak a Bimbózó lányok árnyékábanra – igencsak csalóka módon tette átjárhatóvá a határokat, illetve a leírási stratégiákat, mármint azt, hogy melyek lennének azok a tipikusan “női”, illetve “férfii” mozzanatok egy szerelemben, egy érzésben, egy életreszólóan döntő életélményben, amelyeket ilyennek látunk, “férfiasnak’” és “nőiesnek”. 

Proust ugyebár azt a tudását használta a “normális” szerelmi szenvedély ábrázolása során, amelyet úgymond “nem normális” szerelmi élményei során szerzett. Ezt sokan a szemére is vetették, őszintétlennek mondták. Holott az irodalom pont az ilyen travesztiáktól működik egyáltalán. 

Fogod hasznosítani az itt szerzett tapasztalataidat a prózádban? Egyáltalán lehetséges ez?

Már használom, de nem abban az értelemben, hogy női hangon beszélek-e vagy sem (a színdarabjaimban elég sok női hang megszólal, ez nem okozott soha problémát, színésznők sem mondták, hogy hamis, vagy túl maszkulin), az új tapasztalat inkább az álnévhasználatból fakad: hogy teljesen új fikciószövési technikát tanultam a női álneveimtől, és hogy képes voltam (azokban az írásaimban, amelyek jobban sikerültek) teljesen aktuális, mai novellákat írni, hihető neveket adni a hőseimnek, stb., ami, mint tudjuk, a legnehezebb feladvány.

Nyilván kaptál – természetesen közvetve – nőktől visszajelzést. Mennyire fedezték fel az írásaidban a saját sorsukat, életüket, érzéseiket?

Nagyon jó visszajelzéseket kaptam és kapok most is (meglepően sokat). “Hogyan ismerheti ennyire jól a nőket!” – ilyesféle felkiáltások jönnek (persze kritika is van, nevezetesen, hogy túl könnyeden siklom túl nagyon nehéz női problémák fölött, vagy hogy mindig extrém helyzeteket ábrázolok éppen azért, hogy a lényegről ne kelljen beszélnem stb. Ez utóbbi körülbelül olyasmi ellenérv vagy kritika, mintha azt mondanák egy festőről, mért mindig napfelkeltét vagy naplementét ábrázol. Hát persze, azért, mert akkor élesebbek a színek, jobban látszik a világ). 

Amit ezek a reakciók nem vesznek figyelembe (most főleg a pozitívakról beszélek, az az, hogy tudásunk a világról rengetegféle sémában már jórészt előre készen van (legyünk egy picit kantiánusok) – tehát amire ők ráismerni vélnek, az nekünk rég közös tudásunk a nőről (a “nőről”), éspedig irodalmi alkotások, filmek, festmények, híres nőalakok, nagy színésznők révén. Az igazán nehéz feladvány valami újat alkotni ebben a tárgyban, ami egyben magától értetődő is. Amikor írtam ezeket a novellákat – melyek egy-két kivétellel mind rendelésre íródtak, ez is fontos –, akkor a felfedezés örömével írtam őket, egyfajta friss szél lengedezett bennem, és bevallom, volt egy olyan naiv érzésem, hogy először jövök rá dolgokra. Ez viszont tényleg kell ahhoz, hogy az ember olyasmiket írjon, amiket először írtak le (habár nem garantálja azt, hogy ez így is legyen).

Ha férfi álnéven írtál volna, akkor is elragadtak volna az olyan típusú extrém fantáziák, minthogy milyen lehet az űrben, űrruhában szeretkezni vagy eszkimót szeretni?

Igen, egészen biztosan, ha talán nem is lettem volna ilyen merész. Egy író-olvasó találkozón egy úr fölvetette, hogy írjam meg ennek a kötetnek a tükör-változatát. Azóta gondolkozom rajta. És biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan kellemesen skizofrén érzés lesz megírni a 12 férfi voltam című kötetet, mint ezt. Már most feláll tőle a szőr a hátamon. Hogy én férfi? Kikérem magamnak. Az író végtére is nem férfi és nem nő, hanem író. Erre se én jöttem rá először. 

Egy interjúdban nyilatkozod, hogy a szabad történetmesélés kezdett el izgatni, hogy elmenj a legvégsőkig úgy, hogy a legvadabb helyzeteket, történeteket is sikerüljön valóságosként megmutatni. Meddig lehet elmenni ebben?

Jó kérdés. Igazából gyilkosságot ábrázolni – most az ölés konkrét technikájáról nem is beszélek – a legszéle annak, ahová író elmerészkedhet. A Párhuzamos történetekben ez jó párszor megtörténik, és azokon a pontokon inkább tetten is érhető Nádas fikciós technikája, olyankor a prózája határozottan operai lesz, de meg kell mondanom, hogy nagy bátorság kell hozzá (a halál ábrázolásához is), és Nádas csodálatosan bátor ebben a könyvében. Amikor riporterek megkérdezik tőle, hogy ki az alteregója a könyvben, és szemhunyorítva hozzáteszik, hogy ugye a Kristóf az, akkor rutinszerűen válaszolja, hogy nem, hanem a Gyöngyvér. És másodszori elolvasásra világos lett a számomra, hogy őszintén mondja ezt, nem csak azért, hogy nevetést váltson ki, vagy megszabaduljon egy ostoba kérdéstől. 

Így utólag visszanézve a szövegeket, azt látni, hogy Forgách András sokat tud a nőkről, mesterien működteti a benne élő női lényt (az animát), de mintha mégsem akarna mélyebben belebújni vagy belelátni. Érezted a határaid? Vagy lehetséges a tökéletes azonosulás?

Igen, ezeknek a novelláknak fontos része a játékosság. A nagy drámákat többnyire elkerülik ezek a novellák, de azért vannak a kötetben kifejezetten drámai, sőt tragikus szövegek, mint amilyen például a Szakítás, ahol az apa-szerelem és a Sár, ahol az anyátlanság a központi gondolat. Az utóbbi lehetne egy regény témája is. Akkor nyilván lenne alkalmam végigírni. Viszont úgy éreztem, hogy nem árt az sem, ha egy novella inkább frappáns, mint önkínzóan vagy operaian végigírt. Nem volt ez teljesen tudatos döntés, viszont így létrejött egyfajta egységes hang, ami uralkodik, és elrejti a tragikus mozzanatokat, amelyek azért ott vannak. Nem véletlen, hogy a Libri regényként hirdeti a könyvet (nem én kértem), de több beszélgetőtársam is felvetette az alakok rokonságát, és nem tőlem származik az a gondolat sem, hogy néhány princípium visszatér (ezt Závada mondta el gyönyörűen egy beszélgetésben).

Forgách András sokszínű alkotó. Tudjuk róla, hogy ír prózát, drámát, rendez, rajzol, forgatókönyvet ír. A szereplőid megelevenedtek már a fejedben más közegben, pl. egy elképzelt film főhőseiként?

Igen, igen, igen. Ez egy tényleg filmszerű könyv lett. Filmgondolat nélkül nem is tudhattam volna megírni. De ez sem volt tudatos. Mióta megjelent viszont, és tényleg csak azóta, pontosabban azóta, hogy a korrektúra a kezemben volt, filmeknek is látom őket. 

Azt nyilatkoztad, legszívesebben megtartottad volna a titkot, nem fedted fel volna magad, ha testvéred, szerkesztőd és inspirálód, Forgács Zsuzsa Bruria nem beszél rá a coming outra. Miért adtad be ilyen könnyen a derekad?

Honnan tudod, hogy könnyen adtam be a derekam? Persze beadtam, és ezen már nem lehet változtatni. Nekem tökéletesen megfelelt volna, hogy csak a halálom után derüljön ki, írtam ilyeneket is. Sőt, örültem ennek a lehetőségnek. Viszont, hogy Zsuzsi annyiszor noszogatott, rászántam magam, és megmondom őszintén, hogy miért: szerettem volna egy testcselet alkalmazni a pályán és eljutni a kapu közelébe, mert nagyon nehézkesen ugyan, de készül két másik kötetem, egy regény meg egy elbeszéléskötet, de még nem tudom kiadni őket a kezemből, és fogalmam sincs, mikor lesznek készen, és mégiscsak jól jött, hogy van valami, ami esetleg majd érdekli az embereket. És úgy tűnik, érdekli. 

Folytatódnak, folytathatók ezek után a női prózák?

Folytathatók, és folytatódni is fognak. Nem azt mondom, hogy mint egy vég selymet, vagy netán téliszalámit, lehet őket vágni, darabolni, és porciózni, de az biztos, hogy hely teremtődött a számukra, ami akkor is jó érzés, ha éppenséggel nem ilyeneket írok: most már vannak, a zenéjük megszületett, és olyan zene, amit én szívesen hallgatok.