Munkássága egyidős a háború után megújuló magyar filmművészettel, hiszen már a nagy klasszikus, a Valahol Európában stáblistáján is szerepelt a neve. Makk Károly – közismert becenevén Charlie – nagy idők igazi tanúja. Szerencsére kedve támadt megírni emlékeit, és szerencsére akadt kiadó is, amelyik vállalta, hogy közzéteszi őket.

Tudományos tanulmányokat, filmtörténeti összefoglalókat már bőségesen olvashattunk a korszakról. Mégis sokkal érdekesebb és élvezetesebb a szemtanú emlékezéseiből megtudni, hogyan működött a szocialista filmgyártás rendszere az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes (stb.) években, hogyan szigorodott vagy enyhült a cenzúra, milyen volt a kézi vezérlés, a három T (támogatás, tűrés, tiltás) politikája, és milyen volt valójában a rettegett Aczél György.

Ahogy Konrád György a könyv bemutatóján megjegyezte, Makk Károly nyomdakészen mesél. Ráadásul vállaltan szubjektív, nem próbálja magára erőltetni a memoárirodalom íratlan szabályait, az időrendhez ragaszkodó történetmesélést. Szabadon csapong hosszú élete eseményei között, és elsősorban az érzések, a hangulatok vezérlik. Ahogy az életben sem történeti sorrendben emlékezünk, emlékeink közül bizonyos részletek hangsúlyosabban maradnak meg, mások kihullnak a rostán. Makk Károly, aki élete filmkockáit eleveníti fel, igazi filmes emlékező.

Ugyan ki tudja ma már keveseken kívül, milyen volt a szocialista filmkészítés diszkrét bája. Pedig születtek akkor is legendák. Pletykák is, bőséggel. Hogyan történt, hogy az ötvenes évek legnagyobb sztárja, Krencsey Marianne szinte véletlenül kapta meg a Liliomfi főszerepét? Megesett meg, hogy az üde és bájos vígjátékot meghívták Cannes-ba főszereplőstül, de a rendezőről valahogy megfeledkeztek – helyette inkább megbízható elvtársak képviselték a magyar filmművészetet a vörös szőnyegen. A Ház a sziklák alatt című remekmű nagydíjat nyert a San Francisco-i fesztiválon, de a rendezőt ekkor is elfelejtették értesíteni. Ma már csak sztori, hogy Huszárik Zoltán eredetileg Vittorio de Sicát szemelte ki a Szindbád címszerepére… Hogy külföldi csomagból vásárolt, európai minőségű piros pulóverével, „jampec” külsejével Makk hosszú időre magára haragította Aczél Györgyöt. Őszinte szavainak pedig egy BBC interjúban majdnem egy év szilenciumot „köszönhetett”… Miközben filmjei sorra nyerték a díjakat a világ fesztiváljain.

Makk Károly sohasem volt hajlandó a mártír vagy a lázadó szerepében tetszelegni, annál ő a legsötétebb időkben is jobban szerette az életet. És a filmeket. Sokan szemére is vetették, hogy nem épít életművet, nincs „saját” stílusa, hol ilyen, hol olyan műfajba kóstol bele, nemcsak drámát, de vígjátékot (akkori szóhasználattal nemcsak művészfilmet, de közönségfilmet) is rendez. Neki azonban mindig az volt egyedül fontos, hogy forgathasson. Mindig sokra tartotta a mesterséget.

Olyan filmjei kavartak vihart, amelyekről ma már senki nem tud semmit. Hiába szeretné megnézni az érdeklődő olvasó a Megszállottakat, az Elveszett paradicsomot vagy a 9-es kórterem című műveket, semmilyen formában nem lelheti fel őket. A hetvenes években az Egyetemi Színpadon még pereghettek valamilyen filmtörténeti sorozat keretében ezek az erős, karakteres, izgalmas és jó munkák, mostanában talán csak az Örökmozgó programjában láthatók néha-néha. Vajon miért nem hozzáférhetők a magyar filmművészet jeles alkotásai? Nemcsak filmtörténetet, történelmet is tanulhatnánk belőlük. A mai egyetemisták, gimnazisták nem tudják, hogy egy olyan filmrendező él közöttük, aki még François Truffaut előtt indult el a pályáján. Vajon miért? Miért nem kezeljük értékükön a művészeinket?

Az a művészvilág, az a miliő, az a filmgyár, amelyik Makk Károly könyvében olyan érzékletes hitelességgel megjelenik, végérvényesen eltűnt, soha nem lesz többé. A filmeket elfogadó bizottságok, a fiókokba rejtett forgatókönyvek, a felfokozott izgalomban zajló pécsi filmszemlék nagyon messze vannak már. Egy szinte felfoghatatlanul távoli dimenzióban. A puritánságot hirdető és az életigenlő piros pulóverektől megrettenő szocialista kultúrpolitika – bárhogy igyekezett is tagadni – kedvelte a filmesek csillogó világát.

A fesztiválokat különösen, ahol a rendszer dicsőségeként könyvelhette el a zajos sikereket. Cserébe hosszabb pórázra engedte a művészeket, néha még kivételezett is velük. Egy idő után engedte őket külföldre utazni. Kicsit merészebb témákba belefogni. Ám ha úgy vélte, túl messzire mentek, gyorsan fékezett. Makk Károly is eljátszotta a maga macska-egér játékát Aczéllal, aki hol dicsért, hol büntetett, hol adott, hol elvett. Ha rajta múlik, a Szerelem című mestermű soha nem készül el. Ám ebben a meccsben a rendező szerencsére nem ismert lehetetlent. Éveken át tartott, amíg a két Déry Tibor-novellát egybefűző megrendítően szép alkotása 1970-ben végre elkészülhetett. És ekkor már a filmmel együtt ő is eljutott Cannes-ba.

A könyv egyik csúcspontja a fesztiváli szereplés. A sajtótájékoztató, a vörös szőnyeges bevonulás, a bemutató vetítés, a zsűri döntését váró versenyizgalmak leírása. Még mindig érződik, mennyire boldogsággal vegyes feszültségben telhettek el a fesztivál napjai, mert Makk Károly a hét szinte minden pillanatára emlékszik. És együtt izgulunk vele, átéljük a közönség forró ünneplését, a vastapsot, érezzük a fotósok vakujának villanását, nyomon követjük a sajtó találgatásait, a barátok szurkolását, a zsűritagok árulkodó gesztusait… Nagy pillanatok. A Szerelem három díjat is nyer Cannes-ban, későbbi filmjei révén pedig Makk Károly otthonos lakója lesz a fesztiválvárosnak.

És még mindig nincs vége, mert a Macskajátékkal eljut az Oscar-díj közvetlen közelébe. Ott van az első ötben, de Fellini az Amarcorddal elhappolja előle a szobrot. Mi viszont humorral és meghatottsággal átszőtt leírást kapunk a díjkiosztó ceremóniáról, ahol olyan nagyságok jönnek-mennek, mint William Wyler, Billy Wilder, Frank Capra, Tony Curtis, Ingrid Bergman. Aztán jön egy moszkvai fesztivál, ahol a szovjet pártvezetés akaratával és Szergej Bondarcsuk filmrendezővel szembeszegülve, zsűritagként kiharcolja Zolnay Pál Fotográfia című filmjének – amúgy teljesen megérdemelt – értékes díját. Aztán újra Cannes-ok, az Egymásra nézve nemzetközi szenzációja és a magánélet nagyszerű sikerei: két szép gyerek felnevelése.

Akárcsak a könyvben megörökített Görcsös bácsi, a gépész, aki pálinkát kap a fontos vetítések előtt, Makk Károly maga is a celluloid idők egyik utolsó tanúja. „Ma már nagyon ritka a filmből készült film, mégse hagyd el magad, magyar filmalkotó!” – üzen a jövőnek is, mert ő aztán nem az az ember, aki a múltba szeretne visszarévedni. Mi viszont nagyon szívesen kalandozunk vele ott. Szívesen olvasnánk további anekdotákat a magyar film történetéből. Éppen ezért jó lenne, ha – rákapva az írás ízére – Makk Károly nem maradna egykönyves szerző.

Kérjük, Charlie, folytassa!