Nem láttál még fülöp-szigeteki filmet? Nem baj, én sem. Mégsem más, mint egy európai, és mégis más. Pedig a produceren és a rendezőn kívül a teljes stáb az ázsiai kis szigetországból való. A Metro Manila egy melodramatikus akciófilm, szerethető karakterekkel és jó csavarral a végén. Nagy-Britannia hivatalos Oscar-jelölése.
Mert hogy a film teljes egészében tagalog nyelven készült, így aztán nagyot dobott az érdeklődésen, amikor éppen a miskolci Cinefest idején jelentették be, hogy idén Nagy-Britannia is indul az idegen nyelvű filmek megmérettetésén. Sean Ellis ízig-vérig vidéki angol fiú, Brightonban született, és egészen néhány évvel ezelőttig nem is tudott sokkal többet Fülöp-szigetekről és Maniláról, mint bármelyik átlagos nyugat-európai túristatársa. Ez nagyon fontos, mert filmjén ez egyáltalán nem látszik.
Ennél többet nem árulhatok el, mert hétvégén interjút közlünk a rendezővel. A történet is, de sokkal inkább a karakterek, tükrözik azt a fajta kettősséget, ami a Fülöp-szigeteken, ebben a kicsi, nagyon vallásos és nagyon szegény országban játszódik. Egy olyan társadalom ez, amelyben a hagyományos értékek tisztelete, a becsület, az adott szó ereje mellett legalább olyan erősen jelen van a korrupció, kábítószerek és a prostitució; ebben a kettősségben él az ország, de talán az egész régió, különösen a nagyvárosok, így Manila is.
A film főszereplője Oscar Ramirez (Jake Macapagal), fiatal, becsületes, de szegény családapa, aki elhatározza, hogy vidéki rizstermesztő életmódját a főváros zajos, de több munkalehetőséggel rendelkező forgatagára cseréli. Annyira nincs pénz, hogy a következő évi vetőmagot sem tudja megvenni (ki kell nyírni Dezsőt). Nem, kedves olvasó, nem Tarr Béla újabb ’80-as évekbeli fekete-fehér szociodrámája került elő, mert ez nem a magyar, hanem a távol-keleti valóság. Szerencsére ezt a vonalat hamar elfelejtik az alkotók, csak amolyan megágyazásképpen van jelen a filmben, hogy ezzel ki tudja bontani a fő morális konfliktust. Oscar ugyanis egy páncélozott pénzszállító autóban dolgozik, ahol mindenkinek mindig ott van a kisértés: megrendezni az álbalhét, és meglógni a pénzzel a Karib-szigetekre. Persze a főszereplőt nem olyan fából faragták, és amíg az elején kínosan nevetünk a Vágási Ferivel vetekedő becsületességen, a film utolsó egyharmadára mégiscsak azonosulunk a kissé szerencsétlen(nek tűnő), de tiszta szívű főszereplővel.
A szokásosnál is nagyobb gondban vagyok a kritikaírói aranyszabálly kapcsán, ami szerint semmiféleképpen ne spoilerezzem a filmet: mert ennek a családi történetnek olyan magas szinten és körültekintéssel van megformálva a záró szekvenciája, hogy az elemében felforgatja a filmet. (Nem, nincs álbalhé, se Karib-szigetek, csak Fülöp). Nem is csoda, hogy a fesztivál premiervetitése után mindenki, de tényleg mindenki erről beszélt.
Most, hogy már mindenkit elküldtem a moziba, a végét csak a leghűségesebb olvasók követik, és azok akik nem szeretik a fülöp-szigeteki filmeket (igaz, így többes számban ez rám is vonatkozik). A többiek lemaradnak arról, hogy milyen szép színesen sikerült visszaadni azt a távol-keleti látványvilágot, amit el tudunk képzelni, még akkor is, ha nincsen személyes élményünk azokról az országokról.
Sean Ellis szemmel láthatóan szerette ezt a filmet, szerette a munkatársait, és ez a különleges aura valahogy meglátszik, érezhető a vásznon is.
