"Amikor az ember elkezdi a pályáját, nem árt, ha szembenéz kicsit önmagával" - mondja szerényen, ám magabiztosan Török Ferenc, a Moszkva tér című új magyar film harmincesztendős rendezője. Ha nem mondaná, akkor is mérget vehetnénk rá, hogy amit ebben az elragadóan friss, rendkívül lendületes és hamvasan üde alkotásban látunk, maga a megelevenedett élet, a legapróbb részletekig érzékelhető valóság. Ezeket a figurákat, ezeket a helyzeteket lehetetlen kitalálni, megélt élmények nélkül "előhívni". A szerző - nagy példaképeit, mindenekelőtt Francois Truf-faut-t és Szabó Istvánt követve - saját biográfiája forrásaiból merített, érdekes történetté gyúrva össze 1989 tavaszi-nyári hónapjainak eseményeit. Török mikro-ügyekből kreált sokszínű társadalmi tablót.
Születésnapi ünneplésből, baráti tereferékből, szertartásos és alkalmi jelenésekből, iskolai balhékból, ceremoniális ballagásból, családi (autós) összekoccanásból, üzleti ügyeskedésekből, kis és nagy kalandokból, a csajozás örömeiből és gondjaiból. Tulajdonképpen a politikai vihar is lehetne meghatározó motívuma Petya és a többiek "sztorijának", ám a hősök, a Moszkva téri fiúk nem Marx, a KISZ vagy a párt elkötelezett gyermekei, hidegen hagyják őket a változások, nem nagyon érdekli őket, mi is zajlik körülöttük. Számukra mindennél fontosabb a haveri társaság, az önfeledt bulizás, a szabadság mámorának élvezete, hiszen - a pályakezdő vallomástevő szavait idézve - mesének tekintik a világot, cirkusznak a politikát, fikciónak a történelmet. A Moszkva tér képsorain inkább csak a második síkban, a háttérben reng a föld. Elejtett megjegyzésekből, futó információkból, rövid hírekből értesülünk arról, hogy miképpen inog a régi rendszer építménye, s merre tart Magyarország, a kis csapat azonban, amelynek hétköznapjait figyelemmel kísérhetjük, jól elvan privát érdekeivel és lázaival, szeretne eredményesen átesni az érettségi vizsgán, szomjazza a szerelmet, a nyüzsgést, a sebességet. Egyszóval - azok kedvéért említjük ezt, akik látták annak idején Szász Péter munkásmozgalmi históriáját: a címét írtuk jegyzetünk fölé - ez az ifjúság nem az az ifjúság, ez a tér nem az a tér.
A dialógusok nem csikorognak, a legcsekélyebb erőltetettség sem béklyózza a gesztusokat, a mozdulatokat, a mondatokat. Az "örök" tanár-diák dialógusok, érzelmi próbatételek, tinédzser-szélhámoskodások lehetnének sablonosan elkoptatottak, de nem azok, mivel dokumentumszerűen pontos a miliő, hitelesek a figurák, jellegzetesek a főváros arcai. Minden kockán nyomot hagyott a személyesség varázsa.
Garas Dániel operatőri munkája sallangmentes és lényegre törő. A fiatalok megszemélyesítői - Karalyos Gábor, Balla Eszter, Csatlós Vilmos, Réthelyi András, Jávor Bence - mintha nem is a felvevőgép előtt lennének, annyira illúziókeltően viselkednek. Nemcsak neutrális jellegű jelenetekben vagy szokványosnak látszó beszélgetések során, hanem árnyalt alakítást igénylő drámai erőtérben is. Mellettük az "öregek" - Pápai Erzsi, Béres Ilona, Csuja Imre és a diákpárti tanár urat vonzóan fanyar humorral megformáló Kovács Zsolt - szintén kivirulnak. Filmkritikákban ritkán esik szó a producerről, ideális esetben a vállalkozások lelkéről és motorjáról, a szükséges feltételek megteremtőjéről, nemritkán a szellemi menedzserről. Pedig - most az itthoniakról beszélünk - Föld Ottótól Óvári Lajosig elég sok fontos hazai "háttérember" járult hozzá a magyar filmművészet arculatának formálásához, mint érdemi alkotótárs. A mostani naplemente idején, amikor a körülmények minden korábbinál mostohábbak, Simó Sándor tartott ki a posztján legrendíthetetlenebbül. Igazán nem frázis, ha azt írom: mindhalálig. Ifjú tehetségek megszállott istápolója, ígéretes karrierek elindítója, okos mecénás és szellemes debattőr volt. A Moszkva tér is az ő tevékeny közreműködésével készült.
