Külvárosi fodrászüzlet - erőst nagyzolva: szalon - valahol Kelet-Európában, most éppen Bukarestben; a fess fodrászmester megérinti a kerület nőit, mind átvitt, mind konkrét értelemben. Ám a román Gedeon bácsinak nyomába ered egy felszarvazott hamiskártyás, aki tévedésből nem a megfelelő embert kezdi el inzultálni, majd belecsöppen a képbe egy negyvenes, bár pályakezdő adóügyi gyakornok, több igen szerelmes természetű hölgy, hogy aztán három felvonás után is csak a néző számára derüljön ki, ki ennek az egésznek az okozója: a rejtélyes Smoncili. S a cselekmény közepén ott áll a mindent elsimító borbélysegéd. Figaro az évszázadok alatt lejjebb csúszott a ranglétrán.
A XIX. század végén írt darabot a hetvenes évek hangulatába helyezi Fodor Viola színpadképe, s ez nem is a fodrászüzlet esetében, sokkal inkább a második felvonás báli közegében lesz igazán telitalálat. A segéd a Mozartáriát énekli, a csótánykergetés burleszkje már előlegzi, felszabadult komédiázást várhat a néző. Ám az utalás az operára dramaturgiailag hosszabb, mint kellene, s a csótány legyőzésének idejét sem sikerül kitölteni.
Ez a kettősség rajta marad az előadáson. Humoros, de nem nevet könnyezve a közönség. Jó a díszlet, de olykor a túl nagynak bizonyult színpadon nem sikerül kitölteni a teret. S bár nem lehet figyelmen kívül hagyni a díszletezés okozta két szünetet, mégis hosszúnak tűnik az előadás. Elsősorban azért, mert a rendezés mintha nem döntötte volna el, hogy a szerző hagyományos vígjátékfelfogása szerint játszassa, vagy a fordítás által felkínált abszurd felé mozdítsa el a darabot. A színészek játéka az előzőhöz, a díszlet és a jelmez a szöveggel együtt az utóbbihoz tartozik.
Az előadás legerősebb eleme a Réz Pál-fordítás alapján készített Parti Nagy Lajos-szöveg. A Karnebál nem egyszerűen az új címet kapott Farsang. Az új szöveg nem csupán a helyzet- és jellemkomikumok megjelenítésére szolgál, hanem felülről is láttatva a szereplők egymás közti viszonyait, egy úrhatnámságában nevetséges világot nyelvében tesz röhejessé.
Mert ebben a fordításban a darabot a nyelvi bravúrok mozgatják: a szerelem vérpadiglan, a mon ami belefér, a nincsen nála vesztesebb teremtés... Ám mintha éppen ezzel nem birkózna meg az előadás: a hagyományos színjátszás komédiafelfogását nem egészíti ki, de nem is ellenpontozza a szöveg nyelvi szintje.
Pedig a színészek jók: Mitaként Márton Eszter ugyan megcsalja öreg élettársát, de a snájdig figaró miatt maga is átéli a szív gyötrelmeit; nevetségességében is kiszolgáltatott: ha nem Bukarestben, hanem Sárbogárdon élne, biztosan Jolán lenne a neve. Poroszkay Kristóf nem marad el a tapasztaltabb pályatársak játékától: a külvárosi szívtipró csak a nőkhöz ért, a fodrászüzletet ugyanúgy a segédje vezeti, ahogyan a bonyodalmakat is ő simítja el. Iordache szerepében Kelemen Józseftől visszafogott és magabiztos alakítást láthatunk. Znamenák István tegnap még rendőr, ma már sipista Pamponja szintén hálás szerep: ha kell, kedves, ha kell, fenyegető, élete párja előtt pedig papucs. Ennek a kelet-európai, west-balkáni vircsaftnak ő az igazi hőse.
Réthly Attila rendezése sajnos két szék között a pad alá esett. Erre a legjobb példa talán a második felvonás borotvás- véres közjátéka, amikor több főszereplő véres arccal szaladgál a színpadon, vagy a harmadik felvonás határozott rendőri kézrátétele gumibotozással, földön rugdosással ékesítve. A vígjáték azonban nem válik félelmetessé, ezek az elemek nem befolyásolják érdemben a hagyományos komédiát.
Igaz ugyan, hogy a végén sem fáj semmi, finita.
