Bunker. Trezor. Boncterem. Kolumbárium. Altemplom. Horgas Péter lemeznégyszögekből hegesztett, a szeszélyes élek és a sok ki-bejárat által mozgékonnyá tett díszlete valóságosan vagy jelképesen megfelel az összes említett funkciónak, de lehetne a görög drámák modernizált városkapuja is, amelynek innenső és túlfelén minden végbemegy. A fenyegetően zárt, egyben sokfelé - a közönség felé is - megnyitott tér ténylegesen leginkább lakásbelső: a padozatból kiemelt, négy láncon függő, áttetsző hintaasztal (hintaágy) a játékhely mélyét és magasát is kivájja. Az elvont, de könnyen konkretizálódó építmény jól alkalmazkodik Németh Ákos molekuláris jelenetezési technikájához, másfelől egyik epizódot úgy olvasztja át a másikba, hogy valamely szereplő ugyan marad, ám már - ahogy erre a fényváltások is rávilágítanak - a díszlet stabilitása ellenére sem ugyanott.
Soós Péter rendező mintha fémvágó ollóval, kemény kézzel, hideg racionalitással vagdosná a darabot. Ez nem szokatlan tőle, és helyesen is teszi. Így Németh Ákos drámája is szilárdabb, nemesebb anyagnak mutathatja magát, mint amilyen. Az író, korántsem először pályáján, összeereszti a szociológiai fentet és lentet: az új nézőpontú, irgalmatlanul nyers társadalomrajz érdekében mindenkit megütköztet mindenkivel. Sztereotip figuráit pszichikailag megbolondítva horrorisztikus fejlemények felé futtatja a cselekményt. Kilenc szereplőjéből négy fémbe harap (és ez még nem minden). A Haszonvágyba nem lenne nehéz mitológiai történeteket, shakespeare-i szabásmintát, a közelmúlt dramaturgiájának ihletését belelátni, ha a szöveg dönteni tudna dráma és melodráma, komolyság és irónia között. Csakhogy nem tud - és nem is festi egymásba őket (ebben a rendezés sem segít). A hangsúlyosan ritka neveket (Mariann, Aliz, Lívia) viselő nőalakokhoz mesterkélten historikus nevű férfiak (Belovár, Mura, Hunyad) kapcsolódnak. A tengelyfigura a Kuviknak szólított Kubinyi, aki régebben az özvegy, majd új viszonyt létesítő (spiritiszta) anyához ugyanúgy megtalálta a szexus útját, ahogy most annak mindkét lányához. Alizhoz - aki pár éve strichelésből szerezte pénzüket - visszatér, a kisebbiket, a romlott Líviát amúgy rutinból elcsábítja. A bagolyfajta "halálmadár", iszonyjel szimbólumhagyományának megfelelően Kuvik, ez az éjszakai, alvilági elem a bajhozó, noha maga a baj - az érzelmi árvaságból sarjadó döntésképtelenség, letargia - valamennyi családtagban ott lappang, s a kívülről érkező bűnözőnek csak át kell billentenie a rosszat a gonoszba. Nem tesz jót az előadásnak, hogy - tolakodó jelképiséggel - a díszlet előterében egy szárnyas szörnyállat, két vagy három állatféléből preparált torzszülemény függ.
A konfliktusháló a meg sem jelenő alakokra is ráterül (az anyát, Mariannt csalta és ingerelte elhalt férje; a "boldog ékszerész" Belovár - akinél nincs boldogtalanabb a színműben - hallani sem bír elvált, egyetemi rektor orvosnő feleségéről, aki mint anya a fiát, Hunyadot is visszaűzi ritkán látott apjához, az ékszerészhez). A nagy, általános, már-már giccsközeli búbánat okai prózaiak. Mariann egy nála fiatalabb bumburnyákra bízta testét és használtautó-kereskedését. Aliz halálosan szerette és szereti a stricijét. Belovár majdnem kétszer annyi idős, mint új neje, Aliz. Mura az öregedő Mariann mellől a bakfis Líviához húzódna, aki azonban csak kutyaszámba veszi, és kövérségéért csúfolja őt. Hunyad egy elvonókúra és három elbukott anatómiavizsga után csak keresi a helyét. Kuviknak minden mindegy, legalábbis úgy tesz.
Ezt a matériát nehéz olyan fajsúlyosnak tekinteni, mint azt a szerző szeretné. A két autótolvajjal is kiegészített mű akciófilmre vagy krimire jobban emlékeztet, mint mai tragédiára. A nem épp megokolt című Haszonvágy - a másodhegedűs Mura elpasszolásra váró autóinak, Belovár valóban gazdagságot jelentő ékszereinek csekély a fontosságuk a szabadság- és szerelemvágy mellett - textuális problémákkal is meghökkent. Mura és Belovár - akik közül a fiatalabbik évek óta az idősebbiknek a kvázi-apósa - makacsul magázzák egymást, a rendszeres családi szeánszok - szellemidézések - ellenére is. Mariann turpisan tegezi is, magázza is "vejét", az ékszerészt. Líviában, a kurvoid kislányban egy költő veszett el, amikor viszont vészhelyzetben menteni igyekszik gyilkossá lett nővérét, a kisbőrönd sietős összecsomagolásának ötletét megtoldja egy "Igen, ez jó gondolat" mondatkával, a füzetes regények színvonalának nagyobb dicsőségére.
Soós Péter úgy rendezte meg ezt a darabot, mint egy évaddal ezelőtt ugyanitt - a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában - Shakespeare Titus Andronicusát. Sőt, abban több volt a morbid értelmezés, a groteszkum, az akasztófahumor, a találóan játékos jelmezötlet. (Akkor épp Németh Ákos segédkezett dramaturgként, s Benedek Mari öltöztette a szereplőket.) Ezúttal Tresz Zsuzsa szín- és formadinamikával nemigen segíti a rendező lendületes vonalvezetését. Igaz, Tordai Teri (Mariann) extra ruhákat kapott. A (csuklósérülésével hősiesen küzdő) színésznő szívesen hajlana az ironizálásra - a gyertyafény mellett űzött szeánszok természetét lebegni hagyja ?, de az általános játékmód ezt alig engedi. Nem valószínű, hogy ez az asszony úgy járatná mégoly lenézett "férjét", mint ahogy Mura mindenestül - és indokolatlanul - lefelé stilizált szerepében Törköly Levente búsképű lovagja feltűnik. Cs. Németh Lajos (Belovár) viszonylagos eleganciája alatta marad a kívánatosnak. A színész lehetőleg a visszafogottságot választja sűrű és megalázó féltékenykedései során. Érdemes is ebből a hangfekvésből, a csendességből dolgoznia, mert ő nem az a színész, akitől hitelesen hangzik a színpadi basszameg. A fiát, Hunyadot játszó Jánosi Dávid mint álmatag ideggóc a hullaházi vízióban (apja halálokára ráébredve) szerzi a legsikerültebb pillanatokat. Az 1. és 2. Autótolvaj, Balogh Rodrigó és Csadi Zoltán fellépései rövid idő alatt és félhomályban, sötétben zajlanak. A zseblámpák lóbálása, a köröző fénycsóva olyan artisztikus eszköz, amelyet - akárcsak az erre-arra vakító reflektorokat - Soós szívesen, ügyesen vet be (bár az illúzióromboló, ha az agyonlőtt fickó égő lámpával iszkol ki a feketébe borított színről).
A szakszerűen kiszámított struktúrájú dráma belső magjában négy színésznek jut hely. Az egyik Tordai: mindig ő ül az asztalfőn, az ő gótikus ikonja jelöli a szerencsétlen klánt, s bár Mariann a legkevésbé bűnös, tőle - ettől a sem nem elég eszesnek, sem nem elég kelekótyának hagyott, negyvenkilenc éves asszonytól - erednek a vétkek, melyek lányaira szállnak. Horváth Lili (Aliz) és Stefanovics Angéla (Lívia) mindenben ellentétezi egymást. Két gyűlölködő-rivalizáló nővérről lévén szó, ez hatásos, mint a magas és az alacsony, a megfáradt és a túlpörgő, a befelé égő és a kifelé élő nő különbsége. Játékérettségben Stefanovics messze van Horváthtól, talán éppen ezért is koloritot, gesztust bátrabban használ. Horváth Lili szoborszerűségén nem üt át a szexuális legyőzöttség, Stefanovics Angéla repkedése mérték felett infantilizál. A két figura tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott erotikája combközökre koreografált, takart villanás.
A rendező autentikus színésze, miként a Titus Andronicusban is, Stohl András. Persze Kuvik, a kopott farmer- és bőrszerkóba bújtatott gengszter más öntvény, mint a szereplőelőd volt. Ám ezt is "egyben", ahogy mondani szokás: rezzenéstelenül - s annál több rebbenéssel kell megmunkálni. Megy is. Míg az összes többi közreműködő néha nem tudja, mit kezdjen az arcával és a kezével - s ez nem annyira az intim kamaratér, inkább az erőszakosságig erőteljes, csak a szövegre nem mindig ráhangolható formanyelv folyománya -, Stohl nem jön zavarba a testétől. A Haszonvágy elátkozottjai általában a minden mindegy kilátástalanságával váltanak a hiú vágyakból és reményekből a cinikus lemondásba - Stohl András amorális macsója mindenmindegy alapon időszerűbb és érdekesebb figurát fogalmaz, mint a szerény közepes drámát odaadóan - részeredményekkel - korrigáló, a rideg fémkamrában elfogadható játékegészet alkotó előadás.
