Miközben a Fehér isten elvitte idén Cannes-ban az Un certain regard (egy bizonyos nézőpont) fődíját, a szekció zsűrijének elismerését a Lavina érdemelte ki. Nagyon találónak tartom ezt a szekcióelnevezést, mert bár Mundruczó Kornél víziója se egy hagyományos alkotás, a Lavina talán még kevésbé az – és pont ezáltal válik ízig-vérig szerzői filmmé.
Milyen banálisan egyszerű történet: Tomas (Johannes Kuhnke) és Ebba (Liza Loven Kongsli) két gyermekükkel megérdemelt pihenésüket töltik egy francia síparadicsomban. Az első nap azonban egy mesterséges lavinát látnak ebéd közben a teraszon, ami váratlanul nagyobbá dagad. Tomas felkapja a telefonját és elszalad, Ebba átöleli a két gyereket, és legugol, pedig a lavinának – némi képzavarral – nagyobb a „füstje”, mint a lángja, lényegében csak porhófelhő volt. A feleség azonban nem tud napirendre térni a férj elfutása után.
Ennél a pontnál valószínűleg azt gondolhatná az olvasó (és a nézők egy része is akár), hogy a Lavina lényegében egy apróság miatt felbomló házasságról szól. Akárcsak egy lavina, Tomas hezitálása és hibás döntése megatív gondolatok sorát indítja be Ebbában, akinek élete egy pillanat alatt elindul a szétesés felé. Ruben Östlund (Play – gyerekjáték?, Akaratlanul) azonban nem az a rendező, aki beérné ennyivel. Hihetetlennek hangzik, de a direktor két dramaturgiai csoportból használ fel elemeket ehhez a történethez: horrorisztikus vágóképeket és az abszurd humor eszköztárát. Elképesztő filmélmény születik ebből a kavalkádból.
A film első felében a horroros vonások dominálnak: sötétben és csendben lövő ágyúk, rozsdás sífelvonók, csikorgó, nyikorgó hangok, vízesés a WC-ben, amelyet gyakran az ötvenes-hatvanas évek Hollywoodjára jellemző vágtató tempójú vonósnégyesek törnek meg. Csupa olyan vágókép, ami bizalmatlanságot, félelmet kelt, ezért az ominózus lavina tényleg félelmetesnek tűnik. Csakhogy Östlund a hó után se áll le! Kihalt hotelszobákat mutat, és feltámasztja a Ragyogás rideg szállodáját. A paráztatásról a rendező a legutolsó pillanatig nem hajlandó lemondani.
Eközben pedig egyre világosabbá válik, hogy valódi drámát, értékütköztetést, emberi megbicsaklást sosem fogunk látni. Az elvileg mélységesen komoly veszekedéseket, a házaspárok balhéit olyan szituációk oldják fel, mint egy berepülő drón vagy egy részeg angol bulizó banda. Tényleg. De ez is csak azt követően, hogy az első két napban Tomas kategorikusan állítja, szerinte másképp történtek az események a teraszon, és ezzel lezártnak tekinti a vitát.
A főszereplő család tagjai egyébként is annyira sematikusak és semmilyenek, hogy eleve nem lehet őket komolyan venni. Kirakatbabák csupán Östlund azon játékában, amelyben a felszínes nézőket átveri. Semmit nem tudunk meg a személyiségükről, ellenben a házaspár mindkét tagja simán lehetne fotómodell (testüket látjuk félmeztelenül, de olyan jelenet is van, ahol az egyik legkeményebb vita alatt a feleség feje kilóg a képből!). A gyerekek aszerint elviselhetetlenül idegesítők és végtelenül aranyosak, ahogy épp a rendező által teremtett helyzet szükségessé teszi. Egy idő után, amikor rájövünk, hogy palira vesznek minket, rendkívül szórakoztatóvá válnak ezek a karakterek és párbeszédeik. Utána már gondfeledten tudunk nevetni.
Meggyőződésem, hogy Ruben Östlund a Play – gyerekjáték?-ot övező botrány miatt készítette el a Lavinát. Akkor ugyanis a társadalom nagyobb része rasszistának bélyegezte, amiért a fehér gyerekeket kifosztó feketékről készített filmet. Azokon nevet a rendező most, akik akkor csak a felszínt látták, és nem ismerték fel a mögöttes mélyebb tartalmat. Nagyjából ezen múlik ugyanis szerintem a Lavina élvezhetősége: észrevesszük, hogy átvernek vagy sem.
