Ha egy film csak annyit nyújt, hogy általa szembe merjük kacagni az emberi lét legkiszolgáltatottabb, legnyomorultabb és legrettegettebb megnyilvánulásait, sőt, akár magát, a kérlelhetetlen halált is, akkor az a film teljesíti a maximumot. A belga Geoffrey Enthoven Hasta la Vista! című tragikomédiája lazán hozza ezt a szintet.
Hendikep
Mi, egészségesek igazából felfogni sem tudjuk, milyen lehet valamilyen hendikeppel élni. Az csak a legszörnyűbb rémálmainkban jön elő, hogy megvakultunk, hogy szörnyű, gyógyíthatatlan kór támad ránk, hogy lebénulunk és életünk fennmaradó éveit, évtizedeit tolókocsiba zárva, de ép, érző, gondolkodó elmével kell leélnünk. Picit faramuci gondolkodásmód kell ahhoz, hogy esetleg olyan következtetésre jussunk, hogy valójában mi vagyunk hendikepesek, hiszen azok az embertársaink, akik valamilyen szerencsétlen körülmények összejátszása folytán látáscsökkenéssel, netán teljesen vakon, esetleg felvéve a sors által eléjük dobott kesztyűt, kitartó harcot vívva a kórral, vagy kerekesszékbe kényszerítve élnek hozzávetőleg teljes életet, azok már tudják, milyen így élni. Nyilván tudják azt is, adott esetben milyen rettenetes így élni… De van már erről fogalmuk, nekünk viszont nincs, tehát marad a rettegés. Ismerünk vak zenész világsztárokat, de akár azt a vidéki roma srácot is, aki bár a külvilágból nem lát semmit, mégis saját kis rádiócsatornát üzemeltet az interneten. Vannak barátai, a minap még a tévébe is bekerült. Boldognak tűnt. Ismerünk olyan embereket, akik nem adták fel, amikor közölte velük az orvos a szörnyű diagnózist, hanem megküzdöttek a rákkal, és néha bizony – az orvostársadalom legteljesebb elképedésére – győztek. Néha meg nem… Stephen Hawking (elnézést a kifejezésért) gyakorlatilag szobanövénnyé válva is az egyik legbefolyásosabb, legtekintélyesebb aktív tudósa a kortárs tudománynak, a különböző fokú mozgásban korlátozottak, szellemi fogyatékkal élők számára pedig már külön olimpia is van. Híres hegymászónk nemrégiben majdnem meghalt, fél lábát is elvesztette, ma mégis megint a Himaláját hódítja, műlábbal. Persze, nyilván olyanok is sokan vannak, akik nem tudnak megküzdeni a rájuk szakadt nehézséggel. Nekik és hozzátartozóiknak szól ez a film leginkább. Aztán meg nekünk, a többi egészséges "rettegőnek", hendikepesnek.
Színészi ziccer
[img id=362033 instance=1 align=left img]Bármilyen fogyatékkal élő személy eljátszása óriási ziccer egy színésznek, kitűnő alkalom egy sikeres jutalomjátékra. Fesztiválokon is jó eséllyel leakad rá egy Legjobb alakítás-díj, mindegy, hogy fő- vagy mellékszerepért, de a közönség is jó eséllyel fog csettinteni: Hmmm, mekkora színész! Jó lesz tehát megtanulni Robrecht Vanden Thoren és Gilles De Schrijver nevét, mert amit itt tolnak tolószékben, az azért nem semmi. Főleg Vanden Thoren a nyaktól lefelé béna Philip szerepében. Annyira megdöbbentően hiteles alakításuk, hogy kénytelen voltam végigtúrni az internetet, hogy találjak bármi utalást arra nézve, hogy ezek az ismeretlen arcok vajon valóban betegek? Nem azok, bár erre utal a film álomjelenete is, amit Jozef, a harmadik (erősen csökkent látású) srác lát… Róla (tehát Tom Audenaertről) nem találtam egyedül infót. A képek alapján nem tudom megítélni, vajon vannak-e valóban gondok a látásával, a játéka viszont mindenképpen meggyőzően hiteles. A film sztorija szerint ez a halmozottan kripli brigád, nem kevés konspiráció után, szüzességét elveszteni indul egy spanyol speciális kupoldába, miközben egyiküknek egyben ez lesz utolsó útja is... A triászt Claude, az erősen korpulens, és még inkább sprőd modorú ápolónő-sofőr (a szintén kitűnő teljesítményt nyújtó Isabelle de Hertogh alakításában) viszi el rozzant mikrobuszával az útra.
Road-movie, életre-halálra
A filmet rendező Geoffrey Enthoven mindig is különféle kacifántos élethelyzetek diszkrét és tapintatos, a lényegre azonban mégis kíméletlenül rámutató filmjeivel keltett (diszkrét) feltűnést. E filmjével azonban minden eddiginél merészebbre vállalkozott. A három halmozottan rokkant srác groteszk, bizarr, sőt picit morbid "kiruccanását" azonban olyan szeretettel meséli el, a kiváló színészi alakításoknak is köszönhetően olyan mély együttérzéssel mondat ki, illetve játszat el velük kínos, illedelmes körökben még pironkodva sem kimondható, az érintettek számára viszont mindennapos, banális dolgokat, hogy abban hiba nincs. Akarhat-e dugni a nyaktól lefelé béna? Naná, miért ne? (És most nem arról van szó, hogy képes-e rá.) Akarhatja-e magát jól érezni, berúgni? Milyen, amikor egy vak elejti a lakáskulcsát? Milyen a szerelem, amikor szó szerint vak? Mit tegyünk, ha biztosan tudjuk, hogy napokon belül meghalunk, azonban még szüzek vagyunk? A film telistele van torokszorító, egyben ellenállhatatlanul mulatságos pillanatokkal, és olykor bizony egyszerre robban ki belőlünk a felszabadító, megtisztító, gyomorból jövő röhögés és a néma zokogás. Pedig csak három (illetve négy) szerencsétlen ember groteszk és szánalmas vergődését nézzük…
Kinek ajánljuk?
- Testi és szellemi fogyatékkal élőknek, segítőiknek és családtagjainak.
- Borbarátoknak.
- Aki egy valóban őszinte, igaz filmre vágyik.
Kinek nem?
- Éretlen kreténeknek (bár, végül is miért ne?).
- Akik rendszeresen a mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyekre parkolnak, illetve jogosulatlanul van kinn autójukon az erre jogosító matrica (bár, végül is, miért ne?).
- Akik valami vidám filmre vágynak, semmiképpen nem egy olyan "lehúzósra valami kriplikről" (bár, végül is miért ne?).
10/10
