Valahogy így kell berobbanni a köztudatba: Karlovy Vary legjobb rendezője 2006-ban a jó nevű, mégis első filmes dán Joachim Trier lett egy a világon semmi dogmásat nem tartalmazó alkotásával.
No Future
Ha az ember húszas éveibe ér, és azzal a hülye szokással verte meg az isten, hogy gyakorta elmélázik olyan gondolatokon, amikkel pedig csak szigorúan hetven éve feletti görög filozófusoknak kellene foglalkozniuk, hirtelen kitágul előtte a világ. Számtalan eddig nem ismert lehetőség tárul fel - főként a szenvedésre. Ezt az esetek többségében kellő szarkazmussal illik kezelni, Trier munkája mégis a maga minden humora, bája és vidám percei mellett komolyan veszi és veteti magát, mert ez nem is lehet másként.
Philip és Erik, az európai kultúrelit reprezentásai közé igyekszik nagy elszántsággal, ennek megfelelően a fejlett világban élve is megtalálják az okot a mélabúra, de néha azért egy-egy regényt is írnak. A szeles Oslo két leendő irodalmi Nobel-díjasa egyelőre ugyan még egy árva kötetet sem jelentetett meg, de már mindketten zörgetik a kiadók ablakait. Eriknek azonban a szokottnál is gyakrabban fáj az élet, néha depi, néha öngyi, ám valamiért mégsem érezzük úgy, leginkább két irgalmatlan pofonnal kellene hazaküldeni a pszichiátriáról. Ennek legfőbb oka pedig talán, hogy Joachim Trier különösen finom kézzel rajzolta meg ezeket a figurákat, akiket így nagyon nehéz ám nem szeretni.
Az elbeszélő én
Neve igencsak jól cseng az európai filmiparban, ám Joachim Trier egészen máshonnan merítve igyekszik tőkét kovácsolni magának, történetesen saját istenadta tehetségéből. (Mennyivel nehezebb út is ez!) Az ismert dogmás, Lars von Trier távoli rokona ráadásul hallani sem akar minimalizmusról, és viccből sem tár elénk lecsupaszított valóságképet. Miért is tenné, amikor annyi, de annyi mondanivalója van, képzelete pedig csak úgy szárnyal, és a képessége is adott hozzá, hogy álmait mozgóképekké formálja. Első nagyjátékfilmjét helyenként vad és agresszív megoldások, máskor éppen hogy a melankolikus távolba révedések, vagy épp magába fordulások jellemzik. Épp ilyen zaklatottan ugrál időnként az időben, és a nézőpontok között, hovatovább a valóság főutcáján és a "mi lett volna..." szerteágazó ösvényein. Szereplői pedig végképp a lehető legtávolabb állnak attól az egót megtagadó dogma-felfogástól, ami a távoli nagybácsi művészi hitvallásának egyik lényege, hiszen a film két fiatal művészpalántát mutat be, akik nemes egyszerűséggel a jövő ikonjaivá, az eljövendő generációk példaképeivé - nem szeretnének, hanem - akarnak válni könyveik által.
Elnézést, ez már a nagybetűs Élet?
De miről szól a Szerzők? Kicsit a barátságról, kicsit a szerelemről, de persze erről annyi másik film is szól, ezzel nem mondtunk el semmit. Szól továbbá életszeretetről és unalomról, tehetségről és végzetről, példaképekről és a példaképpé válás iránti vágyról. A Szerzők valóban olyan, mint egy jó regény: a leglényegét nem lehet egyszerű történetmeséléssel visszaadni, itt a hangulatot kell elkapni, és a sorok közül kiolvasni - mit is? -, végeredményben, ami számunkra fontos. Bár a rendező többek között olyan filmeket állított maga elé példának, mint Fellini A bikaborjak, vagy Lucas American Graffiti című alkotása, én azt mondanám, egyáltalán nem egy klasszikus felnőtté válás történet a Szerzők - mint ahogy semmi nem nevezhető klasszikusnak benne. A róla megjelent számos méltató kritika egyike például úgy fogalmazott, benne az MTV stílusában elevenedik meg Truffaut Jules és Jimje. A Szerzők 2006-ban Karlovy Vary-ban a legjobb rendező díját hozta Triernek, ezen kívül Norvégia legtekintélyesebb fesztiválján is begyűjtötte a legfontosabb elismeréseket, nem mellesleg abban az évben ezt a filmet indították a legjobb idegen nyelvű film Oscarjáért is.
Kinek ajánljuk?
- Íróknak és olvasóknak.
- Alkotói válságban szenvedőknek.
- Skandináv film-szkeptikusoknak.
Kinek nem?
- A másik Trier elkötelezett követőinek.
- A partraszállós zsáner rajongóinak.
- Akiknek már bejött az élet, és nem néznek hátra.
9/10
