A franciák időről időre előveszik gazdag képregény-kultúrájuk egy-egy klasszikus darabját, és nagyvászonra adaptálva nyújtják át újra a közönségnek. A végeredmény esetenként olybá sikerül, hogy azt rajtuk kívül senki a világon nem érti, miért vicces (OSS 117 – Képtelen kémregény), máskor viszont globálisan nagy sikert ér el (lásd az Asterix széria egyre gyarapodó folytatásait). A Marsupilami nyomában szerencsére inkább az utóbbi kategóriába sorolható.
A dzsungel mélyén élő, leginkább egy gepárd és egy majom kereszteződésére emlékeztető legendás állat kalandjait korábban már rajzfilmsorozat formájában több mesecsatorna műsorán követhettük figyelemmel, ezúttal pedig André Franquin képregényhőse – a Scooby Doo és hasonszőrű hollywoodi mozik sikerén felbuzdulva – élőszereplőket és CGI animációt ötvöző nagyjátékfilmen debütál a hazai mozikban.
Az Asterix-hasonlat nem véletlenül illik ide többszörösen is. A Marsupilami nyomában ugyanazon rendező, Alain Chabat munkája mint a Kleopátra küldetés, és stílusában is a gall hős mozikalandjaira hajaz. Eltúlzott, karikatúraszerű figurák, folyamatosan pörgő kalandsorozat, a verbális és fizikai humor állandó jelenléte, illetve a már-már túlzásba vitt "larger than life" bohózat-jelleg jellemzik Chabat filmjét.
A rendező maga alakítja a Dan Geraldo névre hallgató francia Frei Tamást, aki hazai kollégájának bizonyos félrelépéseihez hasonlóan kamu tévériportokkal szerzett magának riporteri hírnevet, és akit főnökei egy képzeletbeli dél-amerikai szigetországba küldenek a legendás paják törzs felkutatására. Hősünk még fel sem ocsúdik, és máris egy helyi pitiáner csaló (Jamiel Debbouze) oldalán kell küzdenie, hogy megakadályozzon egy őrült tudóst a fiatalság elixírjének elbitorlásában, egyben megállítsa egy szörnyű prófécia beteljesedésért, mely kétezer évre (no meg még plusz néhány hétre) káoszt hozna az egész világra. Mindebben természetesen a címszereplő élőlénynek is igen nagy szerep jut.
Mint a cselekményből is látható, Chabat alkotása nem bízza a véletlenre a fordulatok és a poénok adagolását. Utóbbiak nagyrésze inkább a gyerekközönségnek szól, néhány kikacsintással az idősebb nézők felé (a különféle filmes utalások és a néhány sikamlósabb vicc). A sztori egyszerűsége, a klasszikus emberi és családi értékek happy endes győzelme is inkább afféle potenciális gyerekfilmmé avanzsálja a művet. A sajtóvetítésen a kollégák csemetéi is igen jól mulattak a darabon, úgyhogy minden bizonnyal így is van.
Az idősebbek körében a Marsupilami nyomában leginkább azon nézőknek ajánlható, akik szeretik az efféle humort és ezt a stílust – ide értem azokat, akik egynél többször képesek nevetni bármelyik Asterix-filmen – és akik nem vágynak többre másfél óra pofonegyszerű szórakozásnál.
