Hiába, Will Smith sem játszhatja örökké a jól odamondogató fekete srácot, közel a negyvenhez már illik az embernek valami komolyabb feladat után néznie, mint hogy két marslakó lepuffantása között szöveg-sziporkáival szórjon meg egy könnyed szombat esti popcornmozit.
Igazságtalanok lennénk persze, ha azt mernénk állítani, a színész életében először lép ki önnön látszat-keretei közül, hiszen elég csak az Ali című filmben nyújtott remeklését felemlegetni, hogy lássuk, jó ideje dokumentálva vagyon a bizonyíték, miszerint képességei közel sem merülnek ki a jópofa dumaláda szerepkörében. Egy szó, mint száz, Will Smith A boldogság nyomában című Gabriele Muccino rendezte alkotásban sokak szerint élete legjobbját nyújtja, és ez még akkor is igaz lehet, ha esetleg a box-office mutatói utólag majd nem ezt igazolják.
Tudvalevő azonban, hogy a kettő közti összefüggés meglehetősen kétes. Smith tisztes őszes halántékot visel, és egy olyan élethelyzetben domborít kifogástalanul, amiből az elmúlt évtizedekben aligha jutott neki osztályrészéül, ez pedig a nyomor. Így hát vagy ennyire felvillanyozta a lehetőség, hogy saját kisfiával játszhat egy filmben, vagy tényleg ekkora istenadta tehetség a fickó - vagy mindkettő.
Ami egyébként a nyolcéves Jaden Smitht illeti, jóérzésű ember köpködne, hogy lám a gazdagék filmszerepet ajándékoznak a gyereknek hintaló helyett, mi lesz így a művészi értékekkel stb., de az a nagy helyzet, hogy a kissrác teljesen rendben van, és hogy egy klasszikust idézzek, aki nem ezt mondja - az mást mond.
A boldogság nyomában főhőse bizonyos Chris Gardner nevű ügynök, aki - a helyi hajléktalanok szerint időgépre hasonlító - csontsűrűség-mérőkkel házal korházakban, egyre sikertelenebbül. Pedig miután a család minden centjét ebbe a vállalkozásba ölte, kénytelen vevőket találni, ha enni is akarnak néha feleségével, és gyermekével (aki egy kínai óvodában tanulja az angol nyelvet, mert az olcsóbb). Persze az üzlet totálisan befuccsol, az asszony elhagyja, a főbérlő a kilakoltatással fenyegetőzik. Mi mást is tehetne ilyen helyzetben egy dacos amerikai, minthogy jelentkezik egy egész embert kívánó bróker-képzésre, ahová csak húsz ember nyerhet felvételt, és amely húsz emberből a kurzus végén csak egyetlen kap munkát...
A film ízig-vérig amerikai, tiszta, egyenes üzenettel, amit biztos, ami biztos alapon nem kell finom mozdulatokkal kihámoznunk a megannyi cselekménytöredék és szimbólum-kezdemény rengetegéből, hanem Smith nemes egyszerűséggel a kamerába mondja három mondatban egy háztetőn, és amit e helyütt egy mondatban is könnyedén tolmácsolhatunk: akármilyen kilátástalan is a helyzeted, soha ne add fel! A karakter szeméből irányt mutató reflektorként fénylő optimizmus természetesen örömmel kell, hogy eltöltse még az önsajnáló közép- és kelet-európai nézők seregeit is, ugyanakkor szinte nézni is fájdalom azt a Fekete Péter-i szerencsétlenséget (ami alatt inkább egyfajta pechszériát tessék érteni, mintsem töketlenkedést - az biza kicsit sem jellemzi a hőst), ami sújtja őt. De az amerikai mozi nem azért amerikai mozi, hogy ne azt kapja benne mindenki, amit érdemel és/vagy amit a néző a pénzéért, tegyük hozzá: joggal, látni szeretne. Mert akárhányszor is csattanjon a kritikai ostor a szájbarágós mondanivalókon, Hollywood soha nem adja fel. Végeredményben ez is egyfajta példamutatás.
