zene: Steve Mazzaro
kiadás éve: 2013
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 42:15

Az élete nagy részét börtönben töltő Jimmy Bobo (Sylvester Stallone) egy bérgyilkos, mégpedig az erkölcsösebb fajtából, hiszen a nők és a gyerekek élete számára tabu, ám rajtuk kívül tulajdonképpen bárki mást likvidálhatónak tart, amennyiben azt megfizetik. Ám aktuális munkája során épp a piszkos anyagiak rendezése terén adódik a fő gond: megbízója nemcsak átveri, de társát is megöleti, és Bobo csak képességeinek köszönhetően nem ismerkedik meg közelebbről is a rájuk támadó hegyomlás (Jason Momoa) késének pengéjével. A felbőszült férfi bosszúhadjárata során igyekszik revánsot venni a gyilkoson, egyúttal felkutatni a titokzatos megbízót, de a legnagyobb fejfájást mégis egy Dél-Koreából érkező nyomozó (Sung Kang) okozza számára, aki levakarhatatlanul mellészegődik.

Arnold Schwarzenegger "Erőnek erejével" című produkciójával egy időben Sylvester Stallone is kíváncsi lett, hogy vajon mekkora napjainkban a régi iskola stílusában forgatott akciófilmek vonzereje - és kollégájához hasonlóan őt is ugyanúgy arcul csaphatta a rideg valóság. Stallone moziba vonzó ereje szintén alaposan megcsappant a régi nagy sikerekhez képest, és az akcióikonokat összetrombitáló "The Expendables - A feláldozhatók" népszerűsége ellenére a szólózás ezután vélhetően már nem terem számára sok babért, hacsak nem Rocky vagy Rambo bőrébe bújik újra. A "Fejlövés" iránti nézői közöny sem meglepő, hiszen ennek sztárja nélkül egyenesen a házimozis piacra vezetett volna az útja, sőt hazánkban pontosan ez is történt.

Van az az eset, amikor az ember világosan érzi, hogy az adott produktum ízig-vérig a futottak még csoport tagja, nem több egy B-filmnél, s ez egyértelműen az a kategória. Nem foghatjuk arra, hogy a főszereplő személyéből adódóan, hiszen akkor már a 2008-as "John Rambo"-t is annak tartanánk, holott ilyen senkinek eszébe sem jutna. Eszünkbe juthat viszont a túlzsúfolt plakátról, amelyre mintha csak minden szereplőt rá akartak volna tenni, természetesen a kötelező fegyver, illetve robbanás mellé. Vagy épp a szebb napokat régen látott Walter Hillről, aki pedig anno olyan haverfilmet is levezényelt, mint a "48 óra", épp emiatt különös, hogy az amerikai-koreai duó tűz és víz párosa még csak pillanatokra sem működik, nem hihető az egymáshoz csapódásuk. Az első másodperctől kezdve tudjuk azt is, ki az áruló, csak épp az a karakter nincs tisztában vele, akinek ez lenne a dolga, ezenkívül a film végi nagy leszámolást is (beleértve az "én most jól eldobom a fegyveremet, hogy puszta kézzel küzdhessünk meg" felállást) ezerszer láttuk már. És az sem éppen a komolyan vehetőség irányába mutat (még ha ez az alapul szolgáló képregényben is így volt), hogy a rettenthetetlen bérgyilkos nevéről leginkább a svájci dancefloor-guru, netán Maci Laci barátja ugrik be az embernek, amiről meg az, hogy áldozatai mind azért haltak meg, mert kiröhögték bemutatkozáskor. Azt nem állítom viszont, hogy unalmas mozgóképpel van dolgunk, szó nincs erről. Csak hát olyan lett, amely annyira hidegen és szárazon darálja le műfaja - a néző által már évtizedek óta kívülről fújt - írott és íratlan szabályait, hogy ha ehhez hozzáadjuk az egymással működésképtelen viszonyban álló párost, egy teljesen érdektelen elegyet kapunk.

Mivel a film zenéjének producere Hans Zimmer, így természetesen cége, a Remote Control csapatából került ki a komponista is. Steve Mazzaro a többi ugyanonnan érkezett, ám mára már önállósodott zeneszerzőhöz képest a legkisebb múlt után kapta meg a debütálási lehetőséget, hiszen ez az első score-ja, igaz, olyan mozik aláfestésének létrejöttében segédkezett, mint például "Az acélember".

A "Fejlövés" egy meglehetősen egyéni, e területen nem túl sokszor hallott stílust hozott be a filmzenei világba, a score alapját ugyanis egy erősen blues-rockos hangulat képezi. Emellett olyasmi poros-mocskos jelleggel találkozhatunk itt is, mint Walter Hill 1996-os rendezésében (Az utolsó emberig"), ahol Ry Cooder szolgáltatta a muzsikát, csak épp most nem az akkori modern westernes, olykor melankolikus zenei nyelvezet, hanem a dinamizmus a jellemző. A közreműködő hangszerek már az erős nyitótémában ("Here's the Story") fel vannak vonultatva. A számtalanszor felharsanó, domináns szerepű szájharmonika, a többféle elektromos gitár és a markánsan jelen lévő dobütemek az elsőt követően még olyan trackekben nyújtanak hasonló élményt, mint a "Just Another Soldier", a "Don't Touch My Gun" vagy az "End of the Line".

Steve Mazzaro munkája pontosan a film ellentéte, azaz egyéni és érdekes, azonban ez a következetesen végigvitt megközelítés egyben a hátránya is. Bár a score az egyhangúságtól messze áll, az azért észrevehető, hogy a főtéma elég gyakran feltűnik, illetve a legtöbb esetben az abban felépített világ variálódik, csak néhol lassul a tempó. Az "On the Road" lassan ballagó formát ölt, a "Change of Plans" és a "Vikings" mintha csak kihalt, szélfútta tájat idézne, míg a "This is My City"-nek és a "The Only Life He Had"-nek a csendesebb, bluesos előadásmód a jellegzetessége. Mazzaro nem egyedül dolgozott: a háttérben sok helyen (például: "Ambushed", "It's All Over") halljuk "A Sólyom végveszélyben", illetve "A kör" score-jának szólistájaként megismert, itt kiegészítő zeneszerzőként is szerepet vállaló Martin Tillman csellójátékát, mely érdekes mellékízt kölcsönöz a szerzeményeknek. Az album zárása a film címét viseli: e tétel a főtémát variálja, ám az ebben és a korábbi "The Fox and the Hound"-ban is megcsillanó tangómotívum a lemez egyik különlegessége.

Ugyan a zeneszerző ismeretlensége szintén a fent emlegetett B-filmes kategóriát támasztaná alá, valójában itt mindössze arról van szó, hogy egy új szereplő bukkant fel a színtéren, akinek ez csak egy ugródeszka - ráadásul jobbat is érdemelt volna, hiszen ő az egyetlen, aki pozitívan került ki a végén a projektből. A komponistánál az is örömmel tapasztalható, ami a Hans Zimmer mellől önállósodó szerzőknél kezdetben sosem, hogy nem a zimmeres jelzővel kategorizálható aláfestéssel próbál meg kiemelkedni a szinte naponta új taggal bővülő csapatból, az pedig igencsak becsülendő, ha valaki saját hanggal tör elismerésre, nem pedig sokadik klónként. Nem feledhetetlen, de jól sikerült debütálás tehát a "Fejlövés" zenéje, melyet nyugodtan tarthatunk az év egyik kellemes meglepetésének.