Hajdu Szabolcs harmadik játékfilmje a tornászok világában játszódik, erre utal a metaforikus cím. A torna, a szertorna az antikvitástól a modern kori olimpiákig mindvégig a három alapsportág közé tartozott, s a rendszerváltozás előtti évekig a testnevelési órák sokak által kevéssé kedvelt és teljesíthetetlen alaptevékenységét képezte. Ám hiába számított alapsportnak, a nemzetközi megmérettetések sokáig a szovjet sportolók belterjes küzdelmét hozták, melyet csak színeztek a japán férfiak vagy a legendás csehszlovák tornásznő, Caslavska eredményei. Világszámmá, médiasporttá - a politikai viszonyoktól sem függetlenül - a román (és erdélyi magyar) tornásznők felbukkanása tette, a sportág végleges nemzetközi térhódítása pedig - paradox módon - a csonkának nevezett Los Angeles-i olimpián ment végbe az Egyesült Államok és Kína sikereivel. A rövid történeti áttekintést az indokolja, hogy Hajdu alkotásának főszereplője közreműködik majd egy kanadai tornász eredményes világbajnoki felkészítésében.
A Fehér tenyér története a nyolcvanas évek elejétől napjainkig tart. Ha az egymást váltogató síkokat időrendbe rakjuk, akkor a tornásznak készülő pöttöm Dongó Miki sorsát kísérhetjük végig az első szárnypróbálgatásoktól a világbajnokságon keresztül a Las Vegas-i szupercirkuszban végzett mutatványokig. A megtett út, a több mint két évtized kirajzolja a főhős személyiségének fejlődését, önmagára találását. Ha ismerősként üdvözlünk fordulatokat, élethelyzeteket, az nem a forgatókönyv hibája, hanem azt jelzi, hogy az emberi élet alakulásában és alakításában vannak közös és kihagyhatatlan szituációk, megpróbáltatások. Akkor érezzük problémásnak és némileg leegyszerűsítőnek a filmet, amikor azt akarja sugallni, hogy vannak megspórolható nehézségek; amikor a rendező szembeállítja a poroszos-diktatórikus és a liberális-demokratikus nevelést és szemléletet. A nevelésben mindenképpen az utóbbi javára...
A film kiemelkedően legértékesebb része a gyermekkor bemutatása. Hajdu remekel az aprócska fiúk és lányok irányításában, Nagy András pedig felejthetetlenül fényképezi a hatalmas csarnokban elveszni látszó gyerekeket, s vélhetően ezekért a felvételekért is kapta meg az idei szemlén a legjobb operatőrnek járó elismerést. Amit kívülállóként látunk, az a drill, az elviselhetetlennek tűnő fizikai és lelki terror, melynek elszenvedői az ártatlan csöppségek. A háttérben pedig a panelvilág szürkesége, beleértve az ebből a közegből a gyerekek révén kitörni vágyó félproli szülőket. Ami viszont ténylegesen történik, az a személyiség kivívásának és megtalálásának öntudatlanul is tudatos szakasza, melyben a nehézségek elviselése nem rombol, hanem épít, a fizikai fegyelmezés belső fegyelemmé és tartássá alakul. És ami a legfontosabb, megadatik a gyerekek számára a lázadás lehetősége, nem a levegőbe és a semmi ellen, hanem érthető okból, valaki ellen és valamiért. Ez a valaki pedig a zseniális és világhírű román színész, Gheorge Dinica által megformált Puma, a gyerektornászok edzője. Ő az, aki felismeri, hogy Dongó igazi tehetség, s ennek kibontakoztatásáért mindenre hajlandó. Azt viszont nem tudja, mikor kell elengedni a tanítvány kezét, s azt pedig végképp nem sejti, hogy a politikai fordulat után a bulvársajtó és a sikertelen gyerekek szülei tetemre hívják. A történet ismerős, legfeljebb a végkifejlet más: Puma öngyilkos lesz.
A felnőtt Dongó sérülése után Kanadába megy edzőnek. Megtapasztalja, hogy sem a gyerekekkel, sem a felnőttekkel nem szabad úgy bánni, ahogy otthon megszokta. Rájön, hogy jó szóval, példamutatással is lehet eredményt elérni, sőt világbajnokot nevelni. És ahogy erősödik a tanító jelleg, úgy ül le a film, és ébreszt kétségeket a sport világában némileg járatos nézőben. Ám az első részért megérdemelten kapott a rendező és az alkotógárda sok-sok elismerést a szemlén.
