Az égő házból kiment egy csecsemőt, a rendőrség mégis le akarja tartóztatni, mert jó tettei ellenére üldözik. A zsaru már majdnem ráteszi a bilincset, amikor újabb gyereksírást hallani a lángokból, erre ? mivel más nem képes segíteni ? engedi, hogy a pókember visszaugorjon a lángokba: ?De aztán, ha kész vagy, jelentkezel!? ? mondja. Nem tudom, miért, de ez a jelenet tetszett a legjobban (Pókember, rendezte: Sam Raimi). Tudom, nem így kellett volna néznem: azt írja az újság, hogy a tengerentúlon nagy siker lett belőle, őrjöngés, első heti rekordnézőszám, óriási bevétel, amit akarsz. De mégse...
A film egy régi ? hatvanas évekbeli és állítólag közkedvelt, nálunk alig ismert ? rajzfigura megelevenítése: élő színész és rajzfigura kombinációja, egymásba játszatása. (A komputergrafika ezúttal szuper.) Egy csetlő-botló (egyébként zseniális) srácot (Peter Parker: Tobey Maguire) megcsíp valami génmanipulált pók, így nyeri el azt a képességét, hogy felhőkarcolók falain tud rohangászni, hálójával kocsikat tud elkapni és elrepíteni. Emberfeletti lény.
Azért ezt a Parker fiút meg lehet kedvelni: csak szabadidejében pókoskodik, egyébként normális srác, az iskolában cikizik, szerelmes egy lányba ? aki persze észre sem veszi. A pókfiú bánatában védi az embereket a rablóktól, besegít a rendőröknek, életeket ment, kijavítja a New York-i Brooklyn hidat, afféle Robin Hood ? szóval Hős. (Amiből itt a filmben jó kis apercu lesz: ?a tömeg imádja a hősöket, de még jobban szereti a hősök bukását? ? mondja egy rémes sajtócézár (és milyen igaza van).
Persze ellenfele is akad (Willem Dafoe): milliomos, akivel kiszúrt az élet (szemét igazgatótanács, cégfúzió, leváltás ? ismered), erre bepöccen. (Nagyon rossz ember, szerencsére már kinézéséről is tudod, mit várhatsz tőle...) Van neki egy olyan találmánya, amivel bosszút állhat, így aztán nyírja is a jó népet kegyetlenül (unalmasan). De ott a pókfiú. Igaz, eltelik egy idő, míg egymásra találnak, aztán ? ahogy lenni szokott ? csatáznak.
Itt kezdődnek a bajok ezzel a mozival. Amíg a Parker fiúból pókember lesz, addig egy eredeti mesét látsz (saját magát találja ki), a pókfigura akciófilmes kalandjai viszont csalódást hoznak. Kunsztjai egy darabig lebilincselnek, ám mikor jön a Jó és Gonosz harca meg a cowboymozikból ideköszönő leszámolósdi, uncsi lesz a dolog. Talán nem alszol el.
Ez persze gyerekfilm, ahogy az eredeti képregény is az volt, annak talán elmegy. (A képregényfüzeteket mindenütt a világon ? nálunk is anno ? az éltette, hogy csak félig kellett tudni olvasni.) Az ember ezért inkább azon gondolkozik, miért lett e figurából legenda. Félre is lehetne tolni ezt a kérdést, hisz van még egy pár ilyen figura (például a Batman), a pókember mégis más: ezért felnőttek is lelkesednek, irodalma, sőt szakértőtábora is van. Talán mert negyven év alatt (odaát) ennek a mesének sokfajta variációja volt, a mai felnőttek gyerekkorukat remélik viszontlátni és elmesélni gyerekeiknek. Közös mítosz. Persze az emberben ott bujkál a kisördög: valahogy másképp olvassuk a képregényt, ahol csak állóképek vannak meg ?bumm?-lufik a szereplők felett, aminek ?megmozdításához? a fantázia játékára is szükséged van, itt viszont a sztori és minden részlete belemozog a szemedbe, kikapcsolja a fantáziád, legfeljebb csodálod a designt (jó), és süketülsz a hangerőtől. Ez valahogy más. Mondhatnám, a filmközeg itt hendikep.
A mozi végét nem mesélem el, csak annyit róla, hogy a nagy csodapók nem tudja kivívni az élet minden területén a sikert. Sőt van egy korszaka, amikor mindenki ellene fordul. Azt akarom kinyögni, hogy e sikertörténet mélyén valami mély életszkepszis rejlik, ami ebben a műfajban szokatlan. Ez az életfilozófia némileg ellensúlyozza az actionfilmes sztorizást. ?Az élet nem fenékig tejfel?, ?minden nem lehet? ? szóval ilyen mélységekkel. (Forgalmazza az InterCom)
