Különösebb ok nem volt rá, hiszen a Pixar nem foglalkozott eddig sem történelmi filmekkel, sem nagy, nemzeti eposzokkal, de elég sokáig hittem, hogy a Merida, a bátor valami létező mese, skót mítosz a vörös hajú lányról, aki egyesíti a törzseket, és a sok McDonald’s és MacIntosh a végén agyonveri az angolokat.
Aztán persze kiderül a mese modern jellege, hiszen Merida azzal küszködik, amivel az úgynevezett érdekes lányok szoktak a XX. század második felében: túl kicsi számukra az engedélyezett világ. Nem érik be a jó modorral és a nekik választott házastárssal, inkább kóvályognak a természetben, Merida ráadásul még nyíllal lövöldözik is.
Ekkor meg persze azt nem érti az ember, hogy miért kellett ezt a filmet 3D-animációval elkészíteni, ilyesfajta neveletlen hercegnő történetet ezrével forgattak, ma is élvezettel adják a kereskedelmi csatornák álmos szombat délutánonként. Kicsit változtatnak a környezeten, skót szoknyás férfiak között kell sikoltozva kilovagolni, míg el nem jön a nagy szerelem, valami pelyhetlen állú dalia képében, aki másra sem vágyik, mint hogy társa és támasza legyen a vadóc hercegkisasszonynak. Körülbelül adottak hozzá a feltételek, a jóságos és megértő, de enyhén papucs atya, a három öcs, akik tökéletesen egyformák, és csak arra kellenek, hogy zavarják a kamasz lány életét, és persze az anya, aki szigorú, szeretettel teli, de nem érti, hogy a lánya már egy másik generáció, akit nem ugyanaz tesz boldoggá, mint az anyját.
A kérők tényleg jönnek, kicsit furcsa, hogy egyik sem tűnik a végső megoldásnak, vagy hülye, vagy hencegő, vagy idétlen. Az is furcsa, hogy miket mondanak, az egyik megölt 800 vikinget, a másik meg 8000 rómait, amit elég nehéz ugyanabban a történelmi korban véghezvinni, de ne legyünk kicsinyesek, a francia király se a magyar huszárokkal verte el a törököt. Mindenesetre az ember nézi, nézi, közepesen érdektelen a sztori, amikor egyszerre csak bead valami szert a kislány az anyjának. Mint valami Agatha Christie-regényben, csak a folytatás váratlanabb: a kedves mama anyamedvévé változik.
Lehet, hogy brutális, de leányregényekben szokatlan a megoldás, és hirtelen érdekessé is válik tőle a film. Annyira, hogy föl sem tűnnek az elengedett szálak, észre sem vesszük, hogy nincs itt a vége, fuss el véle, mert a néző belelát az író és egy ideig a filmet rendező Brenda Chapman életébe. Nem mondom, hogy nagy mélységekig, még azt sem lehet tudni, hogy Brenda Chapman ebben a történetben melyik szerepet szánta volna magának, a mackó nénit vagy a rakoncátlant, talán mind a kettőt. Valaha ő szenvedett az értetlen anyától, aztán ő lett az anyamedve, az emberek már csak ilyenek, szeretik magukat rokonszenvesnek láttatni. Persze könnyebben is rokonszenvezhettünk volna, mondjuk akkor, ha az egész film vagányabb, és határozottabban rúgja el magától a Disney-kliséket, de a vége mégiscsak az, hogy rossz Pixar-filmet még nem készítettek. Bár ez volt eddig a legközelebb hozzá.
