Immár húsz éve, hogy E.T., a földönkívüli beült Joda mester mellé az örökmoziba. Üldögélnek befűzve az űrbe, s néha megmutatkoznak az új és régi gyerekeknek. Hogy mit szeretünk például E.T.-ben? Kinézetre elég ijesztő: nyálas gnómteste - alkotói szándékai szerint - olyasmi, mint egy teknős páncél nélkül, úgy eszik, akár egy disznó, és néha meghal telefonálás közben. Na meg a jól ismert mondás is itt visszhangzik a fülünkben: E.T. haza. E.T.-k haza. E.T., ne menjünk még haza.
Miután E.T. lemarad az űrhajójáról az őt üldöző emberek miatt, egy kisfiú, az első, akivel szembetalálkozik. És persze mindketten szörnyen megijednek. De Elliot az egyetlen, aki egymaga bemerészkedik a sötétbe, hogy szembenézzen az ismeretlennel. Felfedezi hogy ha E.T. rémisztő is, de megszelídíthető, na meg roppant okos, érzékeny lélek. Valami idegen, valami megmentendő a mi világunktól, valami megérinthető láthatatlan. E.T. története például toleranciára tanít. Arra, hogy szembenézzünk azzal, amitől félünk, s megpróbáljunk vele kommunikálni, hogy akit szeretünk, azt megvédjük mindenáron. Szóval ez egy ilyen tanulságos mese, mint a jó mesék általában. Sajnos az alkotók nem elégednek meg ennyivel, s a rétestészta mód nyújtott érzelgős jeleneteket folyton gigantomán zenei aláfestéssel igyekeznek mind meghatóbbá gerjeszteni.
Még szerencse, hogy a mozi nem csak ontja magából az újabbnak és újabbnak tűnő ugyanazt, hanem időnként vissza is tekint önmagára. Például most itt van ez a felújított E.T. Kicsit leporolták, kifényesítették, tettek bele számítógépes csúcstechnikát, meg digitális hangot. Aztán néhány képsort lecseréltek, például szélesítették E.T. arckifejezéseinek skáláját, néhol módosították a hátteret, mozgó felhőket aggattak az égre és rezgő faleveleket a fákra. Elliot első bicikliútján a Halloween jelmez immár mozog a szélben és eltűntek a fegyverek az E.T. után kutató rendőrök és ügynökök kezéből. Hát így. Még szerencse, hogy sosem ugyanazt látjuk, ha újra beülünk egy régi mozira.
