Az eddig két dokumentumfilmet jegyző norvég rendező, Rune Denstad Langlo első nagyjátékfilmjében a valóságábrázolás és mitikus világ összepasszításán fárad - meglepő sikerrel. Az északi emberek mélymagányát bemutató ródmúvit (az összes út hólepte) néha-néha oldja ugyan némi humor, de kevesebb depresszió is több lenne a soknál. Az Észak emellett tökéletesre komponált képeivel arra is kísérletet tesz, hogy bizonyítsa: létezik olyan, ami tényleg "elviselhetetlenül szép".
Vakítóan fehér, kietlen norvég hómezőkön járunk. Áthidalhatatlan a távolság az apró faházak és lakóik között. Elidegenedés, nihil mindenütt, időközönként kiüti magát valaki. Mint a síbajnok Jomar Henriksen, aki egy ideg-összeroppanás után felhagy a sportolással, és beáll pályagondnoknak. Miközben a felvonók ide-oda zötykölődő menetelését bámulja, porcelánbögréjéből dolgozik. A tömény szesz és a motoros szán válik lételemévé, hisz megtudja, hogy van egy fia valahol fenn, a messzi északon. Úttalan utakon keresztül vezet nagy utazása, ami - még szép - önmagához is közelebb viszi végül. Először tán fura, meg nem értett alak ez a Jomar, de az idegenek, akikkel útja során összeakad (a szeretetéhes koravén bakfis, a paranoiás kamasz fiú, a szánjához láncolt vénember) még különösebbek nála. Helyi mércével Jomar egy átlagember. Boldognak vagy józannak lenni nem normális viselet itt.
Semmi sallang, mesterkéltség. A film csendes és búskomor; lecsupaszított üres, fényes égbolt alatt, hatalmas fehérségben elvesző, síelő kis fekete pötty a láthatáron.
