Rune Denstad Langlo norvég filmrendező az Észak című első nagyjátékfilmjében nem keringet nagy álmokat. Egy aktuális témát dolgoz fel, de azt érthetően, valósághűen, néha viccesen és legfőképp reményt adóan.
Jomar Henriksen (Anders Baasmo Christiansen) legszebb 30-as éveit összeroppanva éli egy kicsinyke sípályán, ahol a tévé az alkohol és az elkeseredettség telíti ki mindennapjait. Változásra nem lát és nem is akar lehetőséget. Csupán iszik, eszik és alszik a végtelenségig. Egyetlen gyermeke és szerelme se érdekli már többé, akik depressziója és lustasága miatt hagyták ott őt. Egy nap viszont kap még egy esélyt...
Lustaságának köszönhetően ? hiába minden rosszban van valami jó is - felgyullad egyetlen munka- és lakhelye, és elhatározza, hogy meglátogatja egy szem gyermekét.
Ami igazán jó a filmben, hogy ezt a váltást nem egy teljes 360 fokos fordulatként mutatja, hanem teljesen természetesen. Jomar ugyanis ugyanúgy piál az egész út alatt és ugyanúgy napokig fetreng az ágyban, mint ahogy azt a sípályán tette.
Az út alatt érdekes emberekkel, de még inkább egy gyönyörű tájjal találkozik. A film operatőre Philip Ogaard állítólag az egyik leghíresebb operatőr Norvégiában és ez a filmen abszolút meglátszik. Gyönyörű képeket kapunk tőle.
A depressziót és elkeseredettséget a filmben apró poénok teszik vidámabbá és a jó zenének köszönhetően egy percig se unatkozunk.
7/10 pont
