Sas Tamás 2010-es mérlege: egy kamaradráma (Szélcsend), egy dramédia (Presszó 10 év) és egy akció-vígjáték (Szinglik éjszakája). Ezzel idén alighanem ő lesz a legnézettebb magyar rendező - ez pedig még a Szinglik éjszakája színvonalánál is elkeserítőbb.
Sas Tamás idei kasszarobbantója, ahogy azt mondani szokás, közönségfilm. De egy közönségfilmnek nyilván az lenne a célja, hogy az átlagosnak tekintett közönség átlagosnak tekintett elvárásait minél jobban kielégítse, és ha emellett belefér még más is, annál jobb. A meghatározás így már nem illik a Szinglik éjszakájára; elsősorban azért nem, mert ezt a filmet még az alkotók és a színészek sem vették egy percig sem komolyan, másodsorban pedig azért, mert nincs meg benne semmi, amiért bárkinek is érdemes lenne mozijegyet venni (és nem a jellemrajzokra, eredetiségre, jó színészi játékra, életszerű helyzetekre és egyéb úri huncutságokra gondolok - pusztán a műfaj legalapvetőbb hármasára: a poénokra, az izgalomra és az akcióra).
A film sztorija szerint négy, dúsgazdag és persze fenékig (és azon túl is) tökéletes barátnő valaha megfogadta, hogy egyikük sem megy férjhez, mert minden férfi disznó, ám ennek ellenére Juli (Hámori Gabriella) egy napon mégis bejelenti, hogy este a többiek szíveskedjenek koszorúslánynak öltözni az esküvőjén. A frigyet az ifjú férj - meglehetősen tisztázatlan okokból - egy eljegyzési gyűrű átadásával tenné különlegessé. A párszáz éves családi kincset viszont Zsé (Seress Zoltán), a helyi "maffiózó" elraboltatja enyhén retardált csicskájával (Karácsonyi Zoltán), hogy eljegyezze vele ex-barátnőjét - akit másik két, valamivel még visszamaradottabb beosztottja próbál elrabolni minduntalan, sikertelenül.
A filmidő jelentős részében a három barátnő a gyűrűtolvajt üldözi nevetgélve, egy percig sem tartva attól, hogy az ékszer netán nem kerül vissza jogos tulajdonosához, vagy hogy ne adj isten bárki bármiféle akciófilmhez illő helyzetbe találna keveredni - igaz, joggal: a Tom és Jerry szintjét alig megütő csatározások során nagyjából ötpercenként változik, hogy kinél van épp a gyűrű. Feszültségnek olyannyira nincs nyoma ebben az akciónak nevezett vígjátékban, hogy csak csodálkozni tudunk, hogyhogy nem alszanak ki még a lámpák is: a tolvajt egy másodpercig sem lehet komolyan venni, na meg az egyébként akár ijesztőnek is ábrázolható helyzetekben is legfeljebb annyi izgalom jut a soha el nem halkuló vihogás közben, hogy kinek hol szakad el vagy koszolódik össze az estélyije, horribile dictu a dekoltázsa (utóbbira szerencsére csak a koszolódás érvényes).
Vihogni viszont csak a szinglik vihognak szakadatlan, a film gondtalanabbik felében ráadásul teli szájjal kivitelezett sikongatások mellett - a poénok valahogy kimaradtak a filmből. Egyrészt - és ez egy, mondjuk mégis úgy, közönségfilmnél kifejezetten meglepő - a forgatókönyvírók (Kovács M. András, Szajki Péter és Zsigmond Nóra) nem is igazán próbálkoztak a szövegkönyv poentírozásával, másrészt ahol mégis látszik az ilyesfajta igyekezet, ott sem jártak sikerrel; már amennyiben azt, hogy Scherer Péter éhes taxisofőrje mindig akkor kezdene enni, amikor fuvarja lenne, vagy hogy a tolvaj és üldözői egyszer csak egy színház előadásának kellős közepén találják magukat, így ha már a színpadon vannak, elénekelnek egy dalt, nem tartjuk mégiscsak a humor csimborasszójának. Nevetni (ha más indíttatásból is) legfeljebb a sztori iszonyatos sutaságán lehet: például azon, hogy a gyűrűt végül úgy szerzik vissza a csajszik, hogy a maffiózó frissen megkért ex-nője ráparancsol Zsére, hogy adja vissza a kisasszonyoknak a gyűrűt, majd kérjen hangosan és főképp illedelmesen bocsánatot, hiszen lopni és e cselekedettel fájdalomkönnyeket fakasztani igen csúf szokás. Vagy azon, hogy a történet - félve használom a szót - csattanója az, hogy a család, amelynek kedvéért a gyűrűt üldözték, igazából nem is szereti túlzottan az ékszert, mert az a mondával ellentétben nem is szerencsét, csak bajt hoz.
Hogy Sas Tamásnak minden akció nélküli akciófilm és nem csak a jól sikerült, hanem mindennemű poénokat nélkülöző vígjáték elegyét volt kedve leforgatni félmilliárd forintból, voltaképpen magánügy, noha a nézőket ilyeténképp lesajnálni persze nem kedves dolog, de nagyobb bajunk sose legyen. Azt azonban, hogy a harmincnál is több, magát nem csak a plakáton, de a filmben is folyvást leleplező cég támogatása mellett miért volt szükség arra, hogy Sas a Magyar Mozgókép Közalapítványtól és az Oktatási és Kulturális Minisztériumtól is elkérjen még annyi pénzt, amennyit lehetett (még akkor is, ha az összköltségvetéshez képest ez nem is túlontúl számottevő összeg) - már nehezebb magánügynek tekinteni, s a kérdésre adható magyarázatok egyike sem túl meggyőző.
