Carlo Goldoni: Mirandolina
A Mirandolina szélsőségesen kiélezett konfliktusra épül: Goldoni a megrögzött nogyűlölő lovag - a Férfi - és a tűzrőlpattant, minden férfit magába bolondító fogadósnoő - a Nő - örök harcának világirodalmi toposzát öltözteti a komédia jelmezébe. A karakán, életét tiszteletet parancsolóan felépítő, önállóságára joggal büszke Nő a vagyok, aki vagyok alapállásából kiindulva leckézteti meg a macsó férfivilágot. Dehogy csak a lovagot! Minden körülötte forgolódó férfi megalázott pojácává silányul, s feltétel nélkül behódol eszének, amelyet szépsége mindössze bearanyoz, de nem helyettesít. Hiszen ha elegendő volna a hódításhoz a női szépség, a nyers szexuális vágy felkeltése - s ennek szájba rágására Goldoni nagyon komolyan odafigyelt -, akkor az önmagukat nagyúri dámáknak hazudó színésznőcskék egy szinten lehetnének Mirandolinával. De hát erről szó nincs, e két szélsőségesen közönséges, ribancjellegű actrice tökéletesen ellenpontozza Mirandolina jellemét. Ami pedig igazán drámaivá teheti a Nő és a Férfi közötti harcot, az éppen ennek a ribanc=nő sablonnak a mirandolinai cáfolata. A megvetően büszke, fölényétől eltelt Férfit tökéletes pszichológiai érzékkel forgatja ki önmagából a Nő. Mirandolina ugyanis tudja, hogy a büszkeség megtöréséhez a büszkeség felkeltésén át vezet az út (lásd a kérdéshez Hermann István: A komédia vége című szép tanulmányát Goldoniról). Mirandolina célja ebben az értelmezésben nem a Férfi megszerzése, hanem megleckéztetése. Egyetlen pillanatra meg nem érinti a lovag egyénisége, férfiassága; a már legyőzött, szépségének behódolt ellenfél csak arra jó, hogy közönyös mosoly kíséretében besorolja lepkegyűjteményébe, hódításainak képeskönyvébe.
A kecskeméti Katona József Színház előadását Kerényi Imre jegyzi. Van egy tűzrőlpattant(nak ható) Mirandolinája (Danyi Judit), egy teljesen fád, de időnként (színészi) indulatokat felvillantani képes Ripafratta lovagja (Hegedűs Zoltán), és kész. Amint előadás után mellettem ülő kiváló - elsősorban vidéki színházakban rendező - barátom búsan elmélázva megjegyezte: hiába, no, színészek nélkül nem lehet színházat csinálni. Hát igen, itt akár be is lehetne fejezni e színházi fiaskó ismertetését, ha nem érezném szükségét, hogy legalább részlegesen vitába szálljak fenti, egyébiránt a lényegre tapintó kritika megfogalmazójával. Ugyanis nem ilyen egyszerű a dolog. Miért van az, hogy a Győrben egykoron tényleg remek Hamlet-Ophelia kettős - Hegedűs Zoltán és Danyi Judit - Goldoni vígjátékában inkább esetlenségeivel, modorosságaival tüntet? Hiszen itt is vannak jó és nagyon jó pillanataik: például amikor Mirandolina hideg fejjel eldönti, hogy elcsábítja a lovagot, vagy amikor a lovag blazírtságmáza szétpattogzik a két léhűtő (az őrgróf és a gróf - Kiss Jenő és Vitéz László) szerelmi vádaskodásainak hatására. Ám ezek csak pillanatok, előadás, koherens szerep- vagy szituáció-értelmezés nincs. A baj ugyanis nem a színészekkel, hanem a rendezői koncepció hiányával van. Nem szól ez az előadás sem Mirandolina önállóságáról, sem a női csáberő hatalmáról, de nem szól a lovagról - gőgjéről, jellemváltozásáról - sem. Ugyanígy csak sablonközhelyek puffognak a mellékszereplők - színészileg legtöbbször sajnos kínosan megoldatlan - fellépéseikor (Kiss Jenő manírjai és érthetetlen izgulása (!) a parányi térben hamar lelepleződnek, Vitéz László egyszerűen pojácára veszi Albafiorita gróf szerepét, Magyar Évának nincs egyetlen őszinte hangja, mozdulata, mindent játszik, de azt nagyon). Veress Dóra Ortensia színésznője és Bori Tamás Fabriziója valószínűleg egy jobb Mirandolina-előadásban is megállná a helyét. Egyetlen igazán eltalált figuraalakítás van az eloőadásban: a lovag mellett őrző-védoő smasszerré értelmezett Szolgáé: Szívós Győzőnek a kínálkozó túlzásoktól óvakodó, távolságtartó játéka átgondolt, szép munka.
A színpadkép zavaróan kaotikus (minimáldíszlet: Mira János), amely egyszerre Mirandolina fogadójának szobája, esetleg szobái, vagy éjszakai lokál - talán az utóbbira utalnak a nézőtér első sorától mintegy harminc centiméterre elhelyezett bárszékek és a közéjük tett, ki tudja, milyen célú asztalka; derékig érő, kopott, piros palánk veszi körül, amelyen háromoldalt (nehezen kezelhető) kétszárnyú ajtók nyílnak mindenféle lépcsőkhöz (vagy újabb helyiségekhez, hiszen például itt vasal Mirandolina). Mindvégig nincs eldöntve, reális avagy stilizált térben játszódik-e a dráma. A jelmezekről (Velich Rita) - Mirandolina nagyon jól eltalált, egyszerre csábító és, ha kell, szigort tükröző ruhájától eltekintve - mindvégig nem tudtam eldönteni, vajon szándékoltan kopottak, némelyik itt-ott szakadt is, vagy ez is csak figyelmetlenség. Igaz is, figyelmetlenség (ne kerteljünk: trehányság): ha már ott van egy igazi sakktábla, igazi, rendesen felállított bábukkal, a pindurka térben, ahol minden testközelben történik, miért nem lehet Kiss Jenőnek megmondani, hogy nyitó lépésként ne ugorjon királynőjével a parasztok feje fölött a tábla közepére, mert erre nem lehet értelmes lépéssel reagálni. Így Vitéz László válaszhúzása csak annyit jelent, hogy még ő sem látott életében sakktáblát, ami persze nem baj, csak éppen Goldoni szövege ellentmond ennek. Hiába, a rossz előadás a részletekben is lelepleződik.
