Frenák Pál táncművész-koreográfus tizenkilenc éves korában kezdett el táncolni. Kevesen hinnék, hogy a néptánc- és moderntánc-tanulmányokat is folytató művész, miután Párizsba költözött, a klasszikus balett területén ért el komoly sikereket. Legutóbb összesen hat alkalommal adták elő KáOsz című kvázi-Carmen adaptációját a Trafóban.

Magyar Narancs: A Tricks and Tracksig erősen önéletrajzi munkákat készített. Azóta - saját kifejezésével élve - a pillanatnak dolgozik.

Frenák Pál: Van, akinél a személyesség a stílus formálásában, a színházi elemekben vagy magában a tánctechnikában nyilvánul meg. Én a süketnéma jelbeszédből építkezem. Nem értenek. A többség úgy hiszi, megmutatom a kezemmel, hogy "holnap". Holott a konkrét jelzéseken túl mindaz, ami nem vehető észre: a nüánszok, a dinamika, a váltás, az izoláció beivódott a mozgásanyagom kifejlesztésébe. A Gördeszkák a megélt gyermekkori élményekből építkezett, a Vadócokban már sokkal absztraktabban fogalmaztam, és valóban, a Tricks and Tracksben rugaszkodtam el egy másik dimenzióba. Azóta talán sikerült a személyes dolgaimat egy tágabb térbe helyeznem, ahol már megjelent a humor. Lehetséges, hogy vissza-visszatértem egy-egy gyermekkoromban átélt történéshez - de nem mindegy, hogy keresztüljárok valamit, vagy benne vagyok. Ma már, úgy gondolom, ki-be járkálok. Szabadabb lettem, át tudok törni a falon.

MN: Ez azért tűnik számomra lehetetlen vállalkozásnak, mert az állandó motívumok - a süketnéma gesztusnyelvtől a meztelenségen, a szeretetlenségen, a spirálon, a kötélen, a repülésen, függeszkedésen át a japán hatásig - mind önéletrajziak.

FP: Persze, az én jelrendszerem - amit sokan önismétlésnek neveznek - ebben az előadásban is felismerhető. Így a Tricks and Tracksben is benne van valamilyen formában az állandó személyiségzavar. Az anyanyelvem a süketnéma rendszer. Ez az, ami meghatározta az életemet. Gyerekkoromban azt is hallottam, amiről azt hitték az emberek, nem hallom - mivel mutogatok. Mert a szüleimmel, a testvéreimmel süketnéma nyelven kommunikáltunk. Gyerekként felnőtt voltam. Hatévesen választottak el anyámtól. Olyan brutális érzelmi és fizikai szituációkat éltem meg, amit más felnőttkorában - sem. Ma már nem akarok konkrétan reflektálni a nyolc év intézetre. Ha utólag viszszagondolok rá, annak idején nem az én gyermekkoromat, hanem a múlt rezsimben még inkább elszigetelt gyermekek korát mutattam meg. Egyik oldalon a Balaton, a másikon a vaskerítés, ami mögül ki-kinéztem, és az elsuhanó vonat. Ez megmozgatta a fantáziámat. Mindazt, ami történt velem, nem szenvedésnek élem meg. Ennek köszönhetően - ez lehet, hogy hülyén hangzik - sok mindenre rálátok. Sosem felejtem el, amikor Lille-ben, ahol a Siket Színházban tanítottam, "meglestem" egy süketnémát, amint éppen porszívózott. Megállt a porszívójával, és miközben percekig ment a masina, teljesen elmerült magában. Rettentően megilletődtem attól, ahogyan ebben az abszurd szituációban összehozta az iszonyatos mélységet, az ismeretlen teret a létező, konkrét, reális porszívóval.

MN: A produkcióiról egyszer azt írták: "humánus nyitottsággal" kezeli az emberi kapcsolatokat. Mégis, sokan kizárólag az agressziót veszik észre bennük.

FP: Mondják, agresszív, amit csinálok. Én meg mindig rácsodálkozom. Talán azért gondolják a munkáimat agresszívnak, mert az érzelmeket nyers állapotukban vetítem ki képekbe.

MN: Mivel a darabjai látomások, és valójában transzállapotokat mutatnak meg.

FP: Pontosan. Az állapotok keresztezik egymást, és rátapintanak az emberek tudattalanjára. Ettől a nézők mindazt, amit látnak, iszonyatosan agresszívnak érzik. Mert önmagukkal küszködnek. Mert ráéreztetek mindarra, amit nem tudnak, vagy éppen nem akarnak tudni. Én is ugyanezt teszem magammal. Otthon újraértékelem magamat. Pedig azt mondják, sikerem volt. Tapsoltak. Mégis sokszor megesik, hogy nem tudok aludni utána.

MN: Másvalakinek ehhez minimum pszichológusra lenne szüksége.

FP: Én, mondjuk, azért járok. Analízisbe. Jó másfél év óta. Nagyon szeretem. Bár úgy gondolom, előtte is jártam, csak máshogyan. Süketnémáknak mozgást tanítottam, volt tíz-, tizennyolc és negyvenéves tanítványom. Az amiens-i kórházban a gyerekosztályon rehabilitáltam. Ott álltak a gyerekek, csípőjüktől vasszerkezetben. Felállniuk sem volt szabad. Mi meg úgy voltunk beharangozva: jönnek a táncosok. Volt, aki megkérte, csukjuk be az ajtót. Tánc lesz. És volt, aki azt mondta, takarodjunk ki. Súlyos baleseti sérültekkel is foglalkoztunk. Kitolták őket gurulókocsikon az előcsarnokba. Este előadás volt. Orvosi asztalon hozták a magnetofont, improvizáltunk. Néztek minket az ágyból.

MN: Gyakran hangsúlyozza nekünk, "normális" embereknek, hogy mennyire limitáltak képességeink. Ugyanakkor Lille-ben vagy az amiens-i egyetemi kórházban nem csinál mást, mint hogy a saját korlátaival szembesül.

FP: Hát az én eszközeim nagyon limitáltak! Nem úgy megy, hogy: "Jöttünk táncot tanítani, hogy tetszik lenni?" Francis Bacon azt állította, ahhoz, hogy valaki megtartsa a szabadságát, véletlenekkel kell találkoznia. De egy olyan korban, amikor egyre jobban analizáljuk az életet, ebbe hosszú távon bele lehet őrülni. A mozgásművészetben - elemzés helyett - legfeljebb rá lehet vezetni a másikat érzésekre, motivációkra. Darabkészítés során, bár van egy erős koncepcióm, beleugrok a semmibe. Nincs "method". Lebegek, mint egy ejtőernyős, aki már leugrott, de még nem nyitotta ki az ernyőjét. Az a baj, hogy nem is tudom, ki tudom-e nyitni az ejtőernyőmet. Úgyhogy ernyő nélkül ugrom. És közben fabrikálom az ernyőmet. Hogy majd valami megtartson.

MN: Sosem engedték magukat olyan közel a közönséghez, mint most. Ugyanakkor ott, a bokszringben egyre nagyobb magány van. A showbusiness kellős közepén.

FP: Igen, az van. Mert nekem most ebből a "szorítóból" kell majd magánemberként és alkotóként kilépnem. Én végül is már megtaláltam a káoszt. Úgy érzem, amikor ott állok a szólómban, az a legigazibb énem.

MN: Extáncos barátom azt mondta, bántó nézni ezt az elemi személyességet.

FP: Most mit csináljak? Lőjem főbe magam? Nem tudom másképp csinálni. Itt az együttesben is csak az marad meg, aki fel tudja ezt dolgozni. Sosem követeltem egyik táncostól sem, hogy vetkőzzön le meztelenre. Sosem utasítottam senkit sem, hogy csókolja meg a másikat. Ezek úgy jönnek.

MN: Megélnek a táncosai?

FP: Jó volna, ha egy táncos nem hatvanezer forintot keresne. Egzisztenciális gondjaink és szereplési nehézségeink vannak itt, Magyarországon. Most az együttes előbb fellép Olaszországban, Németországban, Hollandiában, Franciaországban. Pesten is hogyan vagyok jelen? A Trafónak köszönhetően - egyedül a Trafóban.

MN: A darabjaiban esetlegességre törekszik. És bevállalja a veszélyhelyzeteket.

FP: Fel is háborodtam a premier után. Bejöttek a nézők. Tapsoltak. Mondtam a gyerekeknek: rutin volt. Nem vállaltátok be a rizikókat! Azt csináltátok, amit már láttak tőlünk. Menjetek be úgy a színpadra, hogy nem tudjátok, mi lesz!

MN: A privát életben mennyit kockáztat?

FP: Bevállalok mindent. De iszonyatosan megtört, hogy jó ideje tisztán látom, az emberek kalkulálnak, ahelyett, hogy vállalnák magukat.

MN: Valójában nem tesz mást, "csak" szembesíti a közönséget azzal, amit nem vállalnak be?

FP: Vannak, akik az én vállalásomat agresszivitásnak, exhibicionizmusnak értelmezik. A semlegesség és utána a hallgatás - ez a legnagyobb agresszivitás. Ennél roszszabb nem történhet. És ez a fajta agresszivitás most nagyon jelen van a társadalomban. Ebben emberek őrlődnek fel. Igen, ha provokálok, akkor ezért provokálok. Művészként azért, mert kísérletezem, magánemberként azért, mert otthagytak útközben.

MN: Hol él most?

FP: Húsz éve Párizsban élek. Francia feleségem van, ott a gyerekem. A hétköznapi francia életet - is - élem, ahogyan most, négy éve a magyart. Én most kettőt élek. Nagyon nehéz így. Ez a kettősség az egész életemet végigkísérte: a süketnémaság, az identitásproblémáim. Ez van. Ezzel kell megtanulni élni.