Kedvencem az erős hazai fogalmazás, miszerint "pokolba a történettel, mert tőle nem lehet látni a filmet". Megpróbáltam én ezt már lefordítani, s valami olyan sült ki belőle, hogy ha nagyon el akarjuk mesélni a történetünket, az eredmény érdekében hajlamosak leszünk a történetmesélés rég bevált, mondhatni ősi (a Lumiére testvérek, Ádám és Éva előtti) metódusaihoz nyúlni, ahelyett, hogy a képek erejére hagyatkoznánk. S a szerencsétlen képek "illusztrációs segéderővé" deklasszálódnak. Míg ha nincsen történetünk, akkor nincsen is mitől zavartatni magunkat, felmutathatjuk a világnak a pőre celluloidot (felteszem, enmagunkat - bár lehet, hogy túl rosszhiszemű vagyok). S ha ennek kapcsán a megszólaláshoz feltétlenül szükséges önbizalmat méricskéljük, nem szívesen fogadnék arra, hogy mihez is kell nagyobb bátorság, megmutatni magunkat, vagy elmesélni a történetünket (utóbbi esetben mindenféle adaptáció csak annyit tesz, hogy kirakunk még pár akadályt a pályára).
Nézői szempontok ritkán játszanak öltésnyit is e módszerbéli vitákban, itt művészetről van szó, tessék fölérni ésszel. Vagy ne tessék, hisz döntő többségünk az utolsó mozi lebontásáig azért fog oda járni, hogy varázsolják el egy szép történettel. Deviáns vagy inkább perverz, ha csak a maestro virtuóz előadása vonz, olyan lenne úgy a mozi, mint a műkorcsolya, a filmhíradó vagy a reklám helyett a rendező kötelező kűrjeiben gyönyörködhetnénk, nahát, ilyen svenket, barátom.
Ha a vázolt kétségeket vitaként értelmezzük, a Csak egy csók vitriolos röpirat a történet védelmében, ami szerint a történet úgy vagy jobban kell a moziba, mint a csók a hátsó sorban, esetleg a jegyszedő.
Már a felütése is szinte pimasz: találkozik egy nő és egy férfi. Együtt töltenek (vacsorával, csevegéssel, pohár borral) egy szép estét, s mielőtt elcsattanna a csók, elcsattan egy történet is. Pikáns, fransziás, még azt is megkockáztathatjuk, hogy felkavaró sztori, finoman szólva is neki alárendelt eszközökkel, kevés akrobatikával, a végletekig leegyszerűsített képekben, szigorúan az eleje felől a közepén át tartva a vége felé. Ám távolról sem veszélytelen mulatság ilyen közel menni "a történethez", tánc inkább egy irdatlan verem felett. Hiszen míg a nagy általános tutit megmondjuk a történetről, addig a mi saját történetünk (amit e nemes célunkra felhasználunk) épp abból vizsgázik. Az általunk hirdetett tanokból.
Ekképp viszont két eset lehetséges szinte bizonyosan: vagy csalunk, tehát sztorinkra szabjuk rá a tanainkat, vagy menthetetlenül kiderül, milyen bénák is vagyunk, milyen esetlen, agyalt, ne adj isten másodlagos frissességű a történetünk - amihez adott (jelen) esetben még az arcunkat is adtuk (nem elvárt, tehát kéretlenül v. bátran).
A helyes válasz ezúttal a B, de szerintem így is megéri. Mindig az esendő nyer, próbálják ki mozin kívül is.
