Megmondom az őszintét: egész elfeledkeztem róla, hogy itt most egy folytatásról van szó. S hogy ez erénye-e a filmnek, vagy épp ellenkezőleg, abban megint nem vagyok biztos, de ha különösebben fájó hiányérzet nélkül lehet nézni valamit a vásznon majd' két órán keresztül, akkor azért csak nem lehet olyan nagy a baj.
Az 1998-as Elizabeth című film hét kategóriában kapott jelölést az Oscar-gálán, végül csak a legjobb smink díját vihette haza; további négy kategóriában - köztük az igazán fontos a legjobb film, és a legjobb női főszereplő esetében - pedig a hasonló zsánerű Szerelmes Shakespeare orozta el előle az aranyszobrot. A pakisztáni születésű Shekhar Kapur rendező, és a stáb már kínjában röhögött, amikor ráadásul a legjobb női mellékszereplő díját az a Judi Dench kapta meg, aki szintén Erzsébet királynőt formázta meg - a Shakespeare-filmben. Kapur nem is rendezett évekig, csak 2002-ben A gyávaság tollait, és most Bözsi nénit másodszor, az Elizabeth - Az aranykor képében.
A stáb most tehát arra tett kísérletet, hogy újraírja a történelmet, még ha ezt nem is munka megfelelő végén kezdték el. Nem voltam ott, persze, nem tudhatom, valóban elhangzott-e I. Erzsébet szájából olyasmi, hogy "a népemet nem a hite, hanem a tettei szerint ítélem meg", de élnék a gyanúperrel, hogy a katolikusok tömegeinek felnégyelésének felelősségétől kívánta inkább csak megfosztani imádott királynőjét e modern kori históriás ének lejegyzője, mintsem valós tényekre támaszkodott volna. Főleg, hogy a balhét inkább Geoffrey Rush figurájával, Sir Francis Walsinghammel viteti el, ám az uralkodó mögött a háttérből gonoszul szervezkedő csúszómászó karakterét sem most látjuk először filmen. Végül azért a forgatókönyv felmenti őt is, mert hát ennyire ugye ne bonyolítsuk meg a dolgokat, épp elég szegény nézőnek dekódolni, hogy akkor a Clive Owen alakította kalózkapitány a királynőt szereti-e, vagy inkább annak udvarhölgyét - nyilván a korabeli Story magazinok is ezzel lettek volna tele. Pedig időközben volt némi csata is, az immár vegytisztán gonosz spanyolok ellen - mely gonoszság leginkább olyan audiovizuális eszközökkel kap hangsúlyt, hogy vérfagyasztó zenei aláfestéssel kísérve sokat imádkoznak (!?).
Ezzel együtt, mint fentebb jeleztem, a film egyáltalán nem hagyja a folytatások gyakorta keserű ízét a szánkban, az Elizabeth - Az aranykor önmagában is abszolút megállja a helyét, akár egy valóban lenyűgöző látványvilágú kosztümös eposz, akár egy I. Erzsébetet bemutató tabló kívánt lenni. S bár a Clive Owen karakterével való kacérkodás is elsőre csak funkciótlan szerelmi vonalnak hat, valójában a beteljesületlen vonzalom mégiscsak remek kifejező-formája lett annak a talán túlromantizált ideának, ami Erzsébetet a mai napig körülöleli: az országát mindennek, így saját boldogságának is eléhelyező uralkodó mítoszának. Remélve, hogy, akár igaz, akár nem, továbbra is ez marad meg róla Anglia emlékezetében. Valamint, hogy 2008-ban már nem csak a legjobb smink díja csillog majd a királynő neve mellett.
