Mit lehet ahhoz hozzátenni, hogy egy béna öregembert a családja szeme láttára megtermett SS-legények az erkélyről tolókocsistól kidobnak az utcára? Mit lehet ahhoz hozzátenni, hogy a gettóban feltorlódó járókelők közt az egyik ember el akarja ragadni a másik kezéből az ételes lábost, majd a mocsokba borult főzeléket a sárba hasalva őrjöngve falni kezdi? Mit lehet ahhoz hozzátenni, hogy a bevagonírozásra váró tömegben a csecsemőjét félelmében véletlenül megfojtó fiatalasszony kínzó fejhangon kántálja: mit tettem? Mit lehet ahhoz hozzátenni, hogy a gettót Varsó többi részétől elválasztó fal alól, a szűkre vájt gödörből egy élelmiszerért kiszökött kisfiút már csak holtan lehet visszahúzni, mert a "kint" rekedt fél testén túloldalt valakik példás büntetést statuáltak? Mit lehet ahhoz hozzátenni, hogy egy rendkívüli tehetségű fiatal zongoraművészt a náci üldözés emberi ronccsá aláz?
Semmit nem lehet hozzátenni. Roman Polanski A zongorista című filmjében nem tesz hozzá semmit. Nem dobja fel hatáskeltő eszközökkel. Nem csiszolja "művészire" a beállításokat. Nem utasítja a kamerát ilyen-olyan drámai szemszögre. Nem világítja be vészterhesre a képet. Nem kúszik rá a szemtanúk iszonyatára a vágóképek kedvéért. Úgy és azt mutatja, amit főhőse, a varsói gettóba zárt lengyel zsidó zongoraművész lát. És annyit mutat, amennyit a maga rémülete elől is menekülő főhős a látványból képes végignézni, mielőtt elfordítja a tekintetét, vagy lehajtja a fejét. Hogy ez közhelyes klisék sorozata lenne, mint olvasom egy itthoni kritikában? Olvasmány- és dokumentumfilmes élményeink szerint a gettóbeli élet a halálközeli (és embertávoli) állapot csupa ilyen közhelyes kliséiből állt. A totális rémuralom és a totális kiszolgáltatottság közhelyes kliséiből.
Polanski egy lengyel holokauszt-túlélő, Wladyslaw Szpilman zongoraművész emlékirataiból forgatta A zongoristát. A film 1939-től 1945-ig hat évet fog át, attól kezdve, hogy Szpilmant (Adrien Brody) gettóba zárják. Hozzátartozóit Treblinkába deportálják, egyedül Szpilman menekül meg a haláltranszporttól. A német megszállás alatt saját életüket kockáztatva barátok bújtatják, egyik rejtekhelyről a másikra menekül. Szemtanúja a gettólázadás kivérzésének, s a varsói felkelés véres elfojtásának. Végül az éhhalál és lelki összeomlás szélén magára hagyatva bolyong a rommá bombázott városban, egy német tiszt menti meg az életét. A befejező képsorokban Szpilman a lengyel rádió első szabad adásában zongorázik. Ugyanazt a művet, Chopin cisz-moll noktürnjét játssza végig, amelyet az induló képsorokban egy bombatámadás szakít meg, s kezdetét veszi az emberiség történetének irracionális pokla.
A film mindvégig visszafogottan, egy objektív szemlélő távolságtartásával idézi meg az eseményeket. Polanski bevallottan legszemélyesebb filmjében kerüli az érzelemkeltés minden személyességét. Ő, aki a lélektani horror specialistája, a testi-lelki kínok érzékeltetésének nagymestere (Iszonyat, Keserű méz), ezúttal minden filmes hatáseszközét, ami ott van a kisujjában, félretolta. Visszafogott, érzelemmentes. Nincsenek megrendezett nagy pillanatok, nincs rendezői megrendítés és megrendültség a képekben. Nem játssza elő, nem manipulálja az érzelmeket. Nem akarja felmenteni a nézőt az alól, hogy a saját érzéseit élje át, s a saját gondolataival szembesüljön. Ez a titka, hogy Polanski feledhetetlen történet helyett a történteket mutatja meg elfelejthetetlenül.
Idén jól vizsgázott az Amerikai Filmakadémia. Polanski a rendezésért, Adrien Brody a főszerep alakításáért, Ronald Harwood a forgatókönyvért megkapta az Oscar-díjat.
