Végre filmvásznon a nálunk sajnos kevésbé, Angliában annál sikeresebb mackó, Paddington története. A kis medve első londoni kalandjait bemutató mozi tökéletes családi film, kedves történettel, izgalmas és látványos kalandokkal, színészi örömjátékkal és olyan humorral, amely egyaránt szólít meg kicsiket és nagyokat együttvéve és külön-külön is.
Michael Bond író 1956 karácsony éjjelén pillantott meg egy kirakati játékmackót a londoni Paddington pályaudvar mellett, melyet gyorsan haza is vitt feleségének, és amelyről még aznap este megírta első mesekönyvét. Azóta több, mint 20 újabb könyv szól a Paddingtonnak elkeresztelt medvéről, mely történetek közül néhány itthon is megjelent. Most pedig a mozivászonra is eljutott az angolok gyerekklasszikusa, a Legsötétebb Peruból Londonba keveredő és ott élő mackó és az őt befogadó Brown család meséje.
Bár történetében szinte semmi újat nem hoz a film, óvatosan kell ezzel a kijelentéssel bánnunk, több okból is. Egyrészről, mert az alapul szolgáló story viszont már, több mint 50 éves, így teljesen elképzelhető, hogy akkoriban borzasztóan eredetinek számított a kis medve nagyvárosba kerülése és bonyodalmainak sora. Másrészről, mert ez kicsit úgy hangzik, mintha ez negatívuma lenne a műnek, holott erről szó sincsen. A Paddington pont annyit nyújt, amennyit szeretne, és amennyivel mi nézők, de legfőképpen a kisebbek boldogan megelégszenek.
Egy londoni felfedező a Legsötétebb Peruba látogat, ahol a szinte emberként viselkedő és élő medvéket tanulmányozza. Búcsúzóul meginvitálja őket Londonba, amit azonban csak sok-sok évvel később, a kis unokaöccs használ ki egy szomorú katasztrófa végett. A fiatal bocs eljut a londoni Paddington pályaudvarig, ahol egy kedves család talál rá, és viszi haza. A kezdeti szokásos nehézségek, és ellenszenv, leginkább a merev apuka felől hamar átváltanak szimpátiába, végül szeretetbe. A feltaláló felkutatása mellett egy még nagyobb problémával kell a furcsa társaságnak megküzdenie, miszerint egy ádáz állatpreparátor el akarja rabolni és ki szeretné tömni a szegény mackót. Végül persze minden jóra fordul, és Paddington a Brown család tagja lesz.
Tény, hogy a film inkább szól a kicsiknek, mint a nagyoknak, de ügyesen próbálja megtartani mindkét célcsoport figyelmét, ami nagyon jót tesz neki. A kicsit átlagosabb és aranyosan közönségesebb viccek mellett, például, hogy a mackó az apa fogkeféjével tisztít fület, sok olyan, leginkább a dialógusokban megjelenő humort találunk, ami már egyértelműen a nagyobb korosztálynak szól.
Szerethetőek a karakterek, és bár nem a filmtörténet legjobban animált medvéje Paddington, ez nem gátol meg minket, hogy együtt érezzünk vele, és izguljunk érte, amikor, az egyébként zseniális hangulatú, kihalt és sötét természettudományi múzeum kongó folyosóin üldözi őt az állatpreparátor, Nicole Kidman.
Ezzel el is érkeztünk a film egy újabb, inkább a felnőtteknek szóló erősségéhez, a színészekhez. Kidman láthatóan élvezi a gonosz szerepet, melyben szűk kígyómintás dresszekben kommandózik a medve után, Hugh Bonneville tökéletes a fásult és merev, de mélyen kalandvágyó és egyébként frappáns cinizmussal ellátott apa szerepére. Julie Walters a fontoskodó és állandóan pörgő nagynéni, aki a bölcsességet képviseli, és még Jim Broadbent is feltűnik egy rövidebb jelenetben mint egy mindentudó régiségkereskedő. Nagyon sokat ad a filmhez, hogy érződik, egyiküknek sem derogáló a szerep, sőt teljes odaadással élik át az egyes karaktereket. Mindez pedig kétség kívül az idősebbeknek ajándék, hisz egy kisgyerek aligha ismeri fel egyáltalán a képen látott hírességeket.
A Paddington tehát egy aranyos, és minden korosztály számára élvezetes film, még akkor is, ha más szereplőkkel, más állattal (pl. Beethoven) már láttunk hasonló történteket. Nyilván mást jelent nekünk, magyaroknak, mint az angoloknak, akik ezeken a meséken nőttek fel. Nem nyújt többet egy önfeledt másfél óránál, de nem is kell neki. Tökéletes karácsonyi film, anélkül, hogy karácsonykor játszódna (újabb plusz pont a készítőknek). Tényleg csak ajánlani lehet annak, aki szívesen elvinné egy filmre a gyermekét, mert őszintén mondhatom, régen hallottam ennyi gyereknevetést egy tömött moziteremben.
