Az Ajami egy izraeli epizodikus erőszakfilm: minden epizódra jut vér, halál és sírás. Tavaly megnyerte Cannes-ban az Arany Kamera díjat, illetve Oscar-díj jelölt volt idén a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában.
A főszereplő a címben is feltűnő Ajami. Csakhogy Ajami nem személy, hanem egy hely, egészen pontosan Tel Aviv azon negyede, ahol igen csak különböző emberek élnek. Egy helyen, de összeférhetetlenül. A probléma összetett, nem pusztán kulturális, vallási különbségekről van szó. Kemény és nehéz az élet errefele: nagy a szegénység és virágzik a kiskirály-rendszer, a drogkereskedelem. A fegyverek nem a fiókban lapulnak, hanem élesre töltve a zsebben. Így aztán előkerülnek akkor is, amikor lenne más megoldás. Alapvetően a zsidó és az arab kultúra feszül egymásnak, illetve a nagyváros és poros vidéki élet különbsége. A fő kérdések: munkát szerezni, pénzt szerezni, élni és a családot biztonságban tudni. Pedig Ajamiban nincs biztonság.
A film hitelességét a rendezőpáros személye alapozza meg: Yaron Shani izraeli, Scander Copti pedig palesztin. A hitelességhez hozzájárul az is, hogy amatőr szereplők játszanak - a gesztusok természetesek, realisták.
A történet mélyítése mozaikjáték: több epizód egymás után, melyek valamelyest fedik egymást, s közben a nézőpont is folyton változik. Nem mélyülnek a karakter-rajzok, cserébe megforgatja, több oldalról megmutatja őket a film. Így történhet meg az, hogy egy esemény többszörös tragédia, hiszen az összecsapás vesztesége - vagy éppen a bűnössé válás - minden oldalról fájdalom. Ebben a filmben nincsenek jók meg rosszak. A gyilkosnak is van családja, akit félt, aki félti őt, s a gyilkosságok sem önmagukban állnak, Ajamihoz tartoznak, hosszú ok-okozatba, determináltságba ágyazódnak.
A történet egyik mesélője a tizenhárom éves arab Nasri (Fouad Habash), aki képregényben rajzolja meg a szörnyűségeket, míg a legvégén ő is szereplő lesz. Az első rajza barátjáról szól, akit agyonlőttek az utcán. Egy elhibázott vérbosszú egy olyan gyilkosságért, ami szintén indokolható, s amit a bátyja (Shahir Kabaha) követett el. Emlékezetes jelenet, amikor a poros utcán menő kocsik és nagyfejesek jelennek meg. Tárgyalnak a fiú sorsáról, aki klántagot ölt, igaz tudatlanul és a hely védelme érdekében, ahol dolgozott, biztonsági őrként. Pénzről van szó, közben Istent dicsérik. Az ártatlan fiú halála is enyhít a számlán, de így sok lesz a kárigény. A védelemért akkora összeget kell fizetni, ami tisztességes úton nem szerezhető meg. Ez az egyik konfliktus, emellett megismerjük Maleket (Ibrahim Frege), a fiatal palesztin fiút, aki illegálisan szökik Jaffába, ahol munkát vállal, hogy pénzt tudjon hazaküldeni beteg édesanyjának. Az itteni főnök (Youssef Sahwani) lánya, Hadir (Ranin Karim) Omarba, a tizenhárom éves Nasri bátyjába szerelmes. S bár a fiú a lány apjának dolgozik, tehát elég jó a viszonyuk, a lányát mégsem kaphatja meg - vallási hovatartozásuk miatt. A hivatalos éra pisztolyosai közül Dando-t (Eran Naim) ismerjük meg, aki zsidó rendőr és lelkének nyughatatlanságát elveszett katona testvére okozza.
Ajamiban szereplők vannak, vallások és nézőpontok. Nincs főgonosz, amit el lehetne pusztítani, kicsit mindenki áldozat és egyben gyilkos is, együtt hozzák létre a rosszat, ezzel az összeférhetetlen együttéléssel. A film nagy érdeme a körbeforgatás, a sokfelől megmutatás. Végig erős feszültség jellemzi a filmet, nincs drámai ív, nincs felfutás, kibontakozás és megbékülés. Emiatt érezheti a néző, hogy telítődik és levegőre van szüksége. Ráadásul a kemény és véres képsorok nagy része értelmetlen. Félreértés, vagy a túlfeszített hangulat az ok. A tehetetlenség érzése cselekvést szül, de ez hamis tűz, így sok az értelmetlen halál. A film komoly és őszinte a témához méltóan mutatja be Ajami zsidó-arab-keresztény világát.
