Závada Pált a kerek születésnapján olyannak látja a kortársi tekintet, mint aki aligha tehetne mást ezen a világon, mint amit csinál: írja regényeit, darabjait, alkalmi szövegeit, ha esik, ha fúj. - A 60 éves Závada Pált Keresztury Tibor köszönti.
Ha Závada Pálra gondolok, egy megbízható, hű barátot látok, akire minden körülmények között számítani lehet. Ha Závada Pál prózájára gondolok, egy megbízható, a mondatokkal üzemszerű elszántsággal, egyszersmind magától értődő természetességgel pepecselő írót látok, akire minden körülmények között számítani lehet: tudható, hogy előbb-utóbb ismét előáll egy új regénnyel, ami érdemben szövi majd tovább e gazdag életmű fonalát. S bár e két dolog tökéletesen független egymástól, nem következik egyik a másikból, a Závada-epikán valahogy mindig átüt az autentikus személyiség vízjele.
Egy végtelenül tisztességes, önazonos ember morális fedezete, aki íróként attól lesz kikezdhetetlenül hiteles, hogy jottányit sem enged abból, hogy mindenkor megfeleljen az önmagával szemben támasztott szakmai elvárásoknak. Annak, a példának okáért, hogy a mondatot tisztességesen meg kell csinálni, vagy épp annak, hogy egy regény nem akkor van készen, amikor beizzított nyomdagéppel sürgeti a kéziratot a kiadó, hanem amikor megérik az idő arra, hogy a végére jó érzéssel legyen kitéve a pont.
A régi iskola, lehetne mondani, és nem is járnánk messze az igazságtól, hisz Závada azon írók sorába tartozik, akik életre-halálra birkóznak a mondatokkal, s képesek kidobni száz oldalt is akár, ha az tévútnak bizonyul. Mestersége fanatikusa, aki mélységesen komolyan veszi, amit csinál, de a térségünk történelmének úgynevezett neuralgikus pontjait, fehér foltjait, feldolgozatlan, kibeszéletlen traumáit körüljáró epikai mélyfúrásai nem valamiféle omnipotens, külső nézőpont mélyebb tudásával, hanem e traumák elszenvedőinek hétköznapi sorsa felől emelik mindezt témájukká.
Az 1997 és 2014 között megjelent regény-sorozatával (Jadviga párnája, Milota, A fényképész utókora, Idegen testünk, Természetes fény) úgy írta be magát a magyar irodalom történetébe, hogy testre szabott, azonnal felismerhető nyelven és formában tudta a klasszikus nagyepikai hagyományt megújítani. Hús-vér hősök, hétköznapi sorsok, személyes dokumentumok, levelek, fényképek hátterében tárulnak fel a nagy történelmi folyamatok, kataklizmák – a szépirodalom eszközével téve hangsúlyossá az elbeszélő elköteleződéseit. Mindamellett ugyanis, hogy Závada a történelmi miliő érzékeltetésének, a feledhetetlen regényfigurák megteremtésének, az érzelmek, főként a férfi-nő viszony ábrázolásának nagy kortárs mestere, összes művét a kirekesztettekkel, megnyomorítottakkal, kisemmizettekkel való szolidaritás szellemisége hatja át. S megint csak nem morális példabeszédek formájában, hanem a művek szemléletmódjának belső, immanens tartozékaként.
Nem egy könnyű, délutáni fitneszprogram, amit Závada magára mért: súlyos teher, amit végtelen kitartással és hűséggel cipel azóta is. A spleenbe hajló, melankolikus alkatot bölcs humorral átszövő személyiség vonzó természetessége, a kedély vissza-visszatérő kegyelmi pillanata mégis evidensen megteremti azt a distanciát, ami e nagyszabású vállalkozás heroizmusán túl annak örömét és autentikusságát is érzékelhetővé teszi. Ebből következik, hogy Závada Pált a kerek születésnapján olyannak látja a kortársi tekintet, mint aki aligha tehetne mást ezen a világon, mint amit csinál: írja regényeit, darabjait, alkalmi szövegeit, ha esik, ha fúj. Azokat a műveket, melyek egy méltatlan, alacsony röptű, a nívós kulturális reflexiót nem igénylő korszak klasszikus mementóiként segítenek rákérdezni, miért is van ez így.
