Az idei Oscar-verseny egyik nagy esélyese Todd Haynes új filmje, bár nem a legjobb film kategóriában, hanem a rendezés és a két főszereplő révén. Az év egyik legszebb szerelmi története!
Egy negyvenes, ápolt, bundát viselő hölgy és egy fiatal, szürke áruházi eladólány könnyed csevejbe kezdenek egy manhattani nagyáruház játékosztályán, valamikor az ötvenes évek közepén. Az életben a történet itt véget is érne, sőt, el sem kezdődne, de ők újra egymásra találnak, a nő megkérdezi a lányt, ebédelne-e vele. Innentől már nincs visszaút, pedig a nőnek családja van, kislánya és féltékeny, sértett férje, a lánynak egy esetlen vőlegénye. Ennyi az egész, bár akadnak krimibe illő fordulatok is, hiszen a szerző nem más, mint a nagy krimiíró Patricia Highsmith, aki annak idején a saját életén alapuló történetet álnéven írta meg és adta ki, hogy népszerű leszbikus ponyvaregényként milliós eladott példányszámra tegyen szert, amit az írónő csak idős korában volt hajlandó saját nevén felvállalni. Persze majdnem mindegy, hogy a Carol történetesen egy krimiíró regényéből született, ahogy az is, hogy éppenséggel két különböző korú és/vagy társadalmi helyzetű nő szeret egymásba.
Carol az idősebb nő, Therese a fiatal lány, rengeteg különbség van köztük, ahogy viszonyuk is folyamatosan változik, azelőtt és azután is, hogy a kapcsolatból valóban viszony válna, de a határ átlépése majdnem esetleges. És a film ezt az elkerülhetetlenséget - a sorsszerűség túl nagy szó - mutatja be csodálatosan, onnantól kezdve, hogy megpillantják egymást. A film oldalán kommentelők azt róják fel Todd Haynes rendezőnek, hogy a kapcsolat banális, a történetet „szűkszavú, jelentéktelen dialógusok” viszik előre, és, hogy elmarad a katarzis. Haynes (Távol a mennyországtól, Bálványrock - Velvet Goldmine, Elkülönítve), aki meghökkentő módon hasonlít az idősödő Luke Skywalkerhez, valóban nem könnyes melodrámát készített, ahol a főhős a zuhogó esőben emeli az égnek a karját. Ezek a nők nem zokognak, elszívnak egy cigarettát, és azt teszik, amit jónak látnak, és nem azért, mert annyira kemények, elszántak és céltudatosak, hanem mert olyan erősen érinti meg őket az, ami köztük történik. Ahhoz, hogy ez nekünk is hihető és hiteles legyen, sok minden kellett.
Kellett egy rendkívül biztos rendezés, és bár Haynes csak menet közben, egy másik rendező kiválása után szállt be, mindent tökéletesen csinált. Nem használ nagy érzelmeket, de nem is finomkodik, nem akar túl érzékeny lenni, hanem hagyja, hogy a zene, a látvány vagy egy harmadik fél tettei emeljék ki azt, ami éppen fontos. Kellett Cate Blanchett a címszerepre, akit aligha lehet túldicsérni, mert ő egyszerre olyan, mint egy csodálatos márványszobor és egy igazi, klasszikus hősnő, és kellett Rooney Mara, aki a modernséget, a változást és az érzékenységet hozza. Blanchettről már rég tudjuk, milyen jó, Mara viszont élete eddigi legszebb szerepét kapta, és egészen váratlanul jó - és ők ketten együtt is jók, mert a legjobb színészeknél is előfordul, hogy önkéntelenül lejátsszák egymást. Az persze ironikus, hogy kettőjük közül a „rangidős” Blanchett kapta a legjobb színésznőnek járó jelölést, míg Mara a vele egyenrangú szerepben csak mellékszereplő jelölt lehetett - lemérték, konkrétan többet láthatjuk őt, sőt, 77 percével rekorder az eddigi összes Oscar-jelölt mellékszereplő közül. És, ha már Oscar, meglepő módon a Carol nem indulhatott a legjobb film címéért, de a már említett jelölések mellett esélyes a legjobb operatőri címre (Edward Lachman), a legjobb adaptált forgatókönyv díjára (Phyllis Nagy), a legjobb jelmeztervezői és a legjobb filmzenei díjra is. Bármelyiket megérdemelten kapná meg.
Értékelés: 10/9 pont
Kinek ajánljuk?
Akik komolyan veszik az Oscar-versenyt, és szeretnék tudni, melyik mű vagy alkotó miért igazán esélyes, akik fogékonyak a szokatlan szerelmi történetekre - és hangsúlyozzuk, hogy szinte véletlen, hogy két nő talál egymásra -, és persze azoknak is feltétlenül meg kell nézniük, akik két remek alakítást akarnak látni.
