zene: Paul Leonard-Morgan
kiadás éve: 2012
kiadó: Universal
játékidő: 51:25

A távoli jövő Amerikájában járunk, ahol a káosz az úr. Csak az Egyes Metropoliszban napi 17 ezer bűncselekmény történik, s a hatóság ezeknek mindössze a töredékére képes reagálni. A rendet bírák próbálják fenntartani, a legkiválóbb közülük pedig Dredd (Karl Urban), aki egy személyben bíró, esküdt és ítéletvégrehajtó is. Aktuális küldetése egy kétszáz emeletes toronyházba szólítja, ahol el kell kapnia egy gyilkosság gyanúsítottait, ám koloncnak egy újoncot (Olivia Thirlby) is adnak mellé, akiről el kell döntenie: különleges képességei mellett vajon alkalmas-e minden más szempontból is arra, hogy kiérdemelje a jelvény viselését. A 75 ezer lakosú, lepusztult épület a legszegényebb, munka nélkül tengődő réteg otthona, életük teljhatalmú irányítója pedig a szintén ott élő Ma-Ma (Lena Headey), aki egy újfajta kábítószer segítségével szeretné a város irányítását is magához ragadni. Dredd számára egyértelművé válik, hogy a szálak a nőhöz vezetnek, ám ellenfele hermetikusan lezárja az épületet, elvágva a hatóság két képviselőjét mindenféle külső segítségtől, a duónak pedig innentől kezdve az épület összes bűnözőjével szembe kell néznie, akik mind egy szálig az ő fejüket akarják...

A teljes kép kedvéért meg kell említeni azt a vélhetően a produkcióról születő valamennyi cikkben szereplő észrevételt, hogy e mozi Alex Garland ("A part", "28 nappal később") által írt alaptörténete mennyire hasonlít "A rajtaütés" című indonéz-amerikai akciófilméhez. A hírek szerint ez az egyezés abszolút a véletlen műve, s bár a cselekmény mindkét esetben gyakorlatilag egyetlen helyszínre koncentrálódik, a közismert képregényalappal is rendelkező "Dredd" jóval markánsabb képi világgal bír. Az egy mocskos gyár és egy lakótelepi ház ötvözetének ható gigantikus Peach Trees tömb rendkívül sajátos színtér, az időt százszorosan lelassítottnak éreztető drog hatását bemutató jelenetek pedig új színekkel gazdagítják mindazt, amit eddig a trükktechnikáról tudtunk. A címszerepben Karl Urban látható, aki már többször szemléltette, hogy hitelesen tud megállíthatatlan karakterek bőrébe bújni, így nem is jut eszünkbe Sylvester Stallone 1995-ös, Rob Schneiderrel súlyosbított "Dredd bíró"-ja. Zöldfülű kísérője, Olivia Thrilby "A legsötétebb órá"-ban nyújtott jelentéktelen alakítása után itt kellemes csalódás, és ugyan Lena Heedey olykor inkább csupán egy belőtt és depressziós prostira emlékeztet, mintsem nagy hatalmú bandavezérre, ám összességében azért pozitívum, hogy nem egy szokványos főgonosszal van dolgunk. Némileg zavaró viszont az, hogy noha a behatárolt helyszín adta lehetőségek maximálisan ki lettek használva, a történet mégis néha egysíkúvá válik a folyamatos lövöldözéstől. Azonban az már ebből a másfél órából is remekül látható, hogy az alapok kétségkívül sikeres letétele után micsoda lehetőség lenne ebben a felfrissített figurában egy jóval tágasabb térben játszódó folytatásban is, ami viszont - a pozitív nézői és kritikai visszajelzések ellenére - a bevételi mutatók miatt nem feltétlenül tűnik reálisnak.

A régebben tévésorozatokkal foglalatoskodó Pete Travis rendező nem mutatja jelét, hogy ragaszkodna bármelyik zeneszerzőjéhez is, hiszen eddigi tévé-, illetve mozifilmjeihez mindig új komponistát vetett be - a legutóbbi "Nyolc tanú"-hoz például Attli Örvarssont, míg most a Craig Armstong közeléből érkező Paul Leonard-Morgant. A szerző első nagyobb filmzenei megmozdulása a 2011-es "Csúcshatás" volt, ahol már sokan felfigyelhettek egyéni stílusára (a soundtrackről a "Trippy" című track például az egyik kedvencem volt az év kínálatából). Az ott hallható elszállt és laza megközelítés után itt jóval keményebb formában testet öltött aláfestéssel találkozunk.

A Stallone-féle mozi Alan Silvestri jegyezte hibátlan score-ját egyből el is lehet felejteni, mert ez már egy teljesen más korszak Dreddje, érthető módon nyomokban sem találunk célzást az elődre. Szimfonikus zenekart ne is keressünk, ezek az elektro-indusztriális szerzemények számítógép és különféle, manipulálással felismerhetetlenné tett instrumentumok felhasználása révén születtek meg. Egy brutálisan jól szóló, szokatlanul kemény, tulajdonképpen főtémának tekinthető szerzeménnyel indul a film és a lemez egyaránt: vélhetőleg elektromos gitár - a végletekig szétzúzott, recsegősen torz - hangja a súlyos ütemekkel kísért "She's a Pass" főszereplője. Ez a masszív, jéghideg elgondolás uralja az album szinte egészét; az említett recsegős torzítással olyan dinamikus trackekben találkozhatunk, mint a "Mega City One", a "Lockdown", a "Mini-Guns", az "Order in the Chaos".

Összefuthatunk a fentiek után szinte visszafogottnak titulálható akciózenékkel is, ahol inkább rockos a megközelítés: ilyen a "The Plan", a "Bad Judges", a "Taking Over Peach Trees", a "Judge, Jury and Executioner" vagy a "You Look Ready". Súlyosabbnál súlyosabb darabok egytől egyig, ám a fejek bólogatása automatikusan beindulhat sok hallgatónál - legalábbis azoknál, akik a szimfonikus jellegűeken túl is meghallgatnak score-okat. A hasonlók kapcsán jegyzem meg rendszerint, hogy egyáltalán nincs értelme halkan, visszafogottan hallgatni őket.
A fenti, páratlanul erős szerzemények ellenére akad azért olyan is, amely inkább csak a jelenetek aláfestéseként működik, önmagában hallgatva jóval kevésbé: a "Cornered" feszült puffogását fűrészgépszerű zajongás töri meg, a "Kay Escapes"-ről forgó ventillátor ugorhat be, az "Undefined Space"-t horrorisztikus effektek, a "Judgment Time"-ot mintha elállítódó rádió hangjai uralnák, és a "Hiding Out" dörömbölése, illetve az "Any Last Requests?" digitális zizegése és kotkodácsolása sem kifejezetten a mielőbbi újrahallgatásra ösztönöz. Akad viszont igazi kísérletezgetés is: a lelassított "Slo-Mo" a drog témája, mely mintha egy fura átvezető lenne két Jean Michel Jarre-szám között, és igen különleges az ambientes, csilingelő "It's All a Deep End", valamint variációja, a huszonegyedik, erősen spoileres című track is.

Ugyan a végső értékelés megállt hét pontnál, mert a zene változatossága azért hagy kívánnivalót maga után, és úgymond nagyobb mértékű toleranciát igénylő pillanatokkal is szépen el lettünk látva, de ezt leszámítva bátor, friss szellemiségű és egyéni hangulatú munkával van dolgunk. Ezért is szerencsés, hogy néha olyan dallamfelelősök is kapnak lehetőséget, akiket nem kötnek megkövesedett szabályok, és ha mellette még szabad kezet is kapnak, mint a "Dredd"-nél is történt, ennyire meggyőző lesz az eredmény. De mielőtt azt hinnénk, hogy Paul Leonard-Morgan csak fejletépő zúzásban jó, hallgassuk meg gyorsan (akár a Youtube révén) a "Filmtales" című albumáról a "Sweet Deniel" című gyönyörűséget, utána pedig bátran a teljes anyagot is, amely számomra az év egyik nagy felfedezése lett.