A Dreamgirls összességében egy csillogó-villogó látványosság, ami a színészi gárdának és a fülbemászó dallamoknak köszönhetően tartalommal töltődik fel nem csak a show business világáról, hanem általános emberi értékekről is szólva.
Eleinte sokan azt gondolták, hogy a multiplex mozik 5.1-es, netán DTS hangzását az akciófilmek dübörgéséhez találták ki. A női nézők bizonyára ásítoztak is egy nagyot, hogy nekik mi hasznuk lesz abból, ha a Föld felé tartó űrlények inváziója gigászi hangorkán kíséretében szabadul rájuk a végtelen világűrből. Akkor még ők sem gondoltak bele a musicalek és koncertvideók létjogosultságába. Szinte a színpad előtt érezhetjük magunkat, ahogy a főszereplők nekünk éneklik kedvenc (vagy kedvenccé váló) dalainkat. A dolog veszélye mindössze az volt, hogy ha jó dalokkal pakolták tele, akár egy gyenge, vagy közepes musical is élvezhetővé tudott válni, azt pedig ugye senki se szeretné, ha a technika helyettesítené a tehetséget?
A Dreamgirls esetében szerencsére kár ezért aggódni, mivel egy olyan darabról van szó, ami a nyolcvanas évek elejétől nagy sikerrel fut a Broadway-n. Bill Condon rendező (Kinsey) a legenda szerint már az első előadáson ott ült a nézők soraiban, és az azóta eltelt több, mint negyed évszázad alatt volt ideje csiszolni a produkción. Mivel a Moulin Rouge és a Chicago újra divatba hozta a zsánert, ráadásul a Ray és A nyughatatlan is sikert aratott nemcsak a kritikusok, hanem a nézők körében is, tehát itt volt a helye egy újabb látványos, zenés produkciónak, ami lassan már minden évben kötelezővé válik az Oscar-szezonban.
Mivel a filmben szereplő dalok bivalyerősek, bivalyerős énekeseket is találni kellett a projekthez. Beyoncé Knowles-ot senkinek sem kell bemutatni, de Jennifer Hudson Európában egy jóval kevésbé ismert figura. Az amerikai Megasztár-verseny második helyezettje közel ezer jelentkező elől happolta el a szerepet úgy, hogy köztük volt az a lány is, aki a Megasztárban előtte végzett. Ezt hívják kiütéses visszavágónak. A lány olyan erővel, olyan beleéléssel, olyan érzelmi töltettel énekel és játszik, hogy mellette minden és mindenki eltörpül. Furcsa, hogy ennyi sztár között pont ő az, aki igazi mélységet tud adni ennek a csillogásról és bukásról szóló musical-nek.
Hudson mellett Eddie Murphy tűnhetett még érdekes választásnak az excentrikus énekes, James "Thunder" Early szerepére, hiszen Murphy-t leginkább humoráról, nem pedig énekhangjáról ismertük. Itt végre az éneklés mellett igazi színészi képességeket is megvillant. Jamie Foxx-ról pedig csak azért nem zengek ódákat, mivel ő már a Ray-ben bizonyította kvalitásait, és annál maradandóbbat képtelenség alkotni.
A Dreamgirls összességében egy csillogó-villogó látványosság, ami a színészi gárdának és a fülbemászó dallamoknak köszönhetően tartalommal töltődik fel nem csak a show business világáról, hanem általános emberi értékekről is szólva. Ha pedig teljes műélvezetet akarunk, akkor a mozi mellé szerezzük be a történet alapjául szolgáló The Supremes zenekar lemezeit, és meghallhatjuk, hogy az új hangok sem hoztak szégyent Diana Ross örökségére.
