zene: Christopher Gordon
vezényel: Christopher Gordon
kiadás éve: 2010
kiadó: Lions Gate Records
játékidő: 69:47

A vámpíros és a zombis filmek reneszánszának idején e műfajban sikert és elismertséget elérni csak igazán különleges alkotással lehet. A zsáner tucatmozijai manapság nemhogy rajongókat nem szereznek, de már ott tartunk, hogy anyagi megtérülésük sem biztosított. "A vámpírok kora" se siker, se bukás nem lett, de a vérszívókról szóló filmek garmadájában a közepestől jobbnak ítélhető, ugyanakkor az átlagos mozinéző számára inkább egy közömbös alkotás. Tipikusan az a mű, amelyre igazán rosszat nem lehet mondani, de ha évek múltán egy régi emlékezetes vámpíros filmet akarunk megnézni, biztosan nem ezt fogjuk választani. A mozit az a Michael és Peter Spierig rendezte, akik a "Zombik városa" című horror-vígjátékkal mutatkoztak be valamikor a múlt évtized elején. A szereplőgárda tulajdonképpen eléggé illusztris, hiszen Ethan Hawke, Willem Dafoe és Sam Neill alakítják a főbb szerepeket, és a látványra sem lehet panasz, mivel a technika orientált, futurisztikus vámpírvilág elég hihető megjelenéssel rendelkezik.

A történet szerint a közeli jövőben egy vírus hatására az emberek vámpírrá mutálódnak, az újdonsült vérszívók pedig szépen elkezdik a még megmaradt emberek levadászását. A vámpírok praktikus kis civilizációt építenek fel saját szükségleteikre tekintettel, lévén a fény hatására (jó vámpírhoz méltóan) elégnek. Így föld alatti járdahálózaton közlekednek, sötétített üvegű, kamerával vezérelt járműveket vezetnek és vérkészítményeket tartalmazó élelmiszereket (fagyi, pezsgő) esznek-isznak, de egyébként minden szempontból úgy élnek, mintha emberek lennének (a politikusok vitatkoznak, a koldusok koldulnak, a rendőrök pedig fenntartják a rendet).

A filmhez Christopher Gordon komponált muzsikát. Noha a szerző életműve filmzenék terén elég gyér - "A vámpírok kora" mindössze a második mozis munkája -, azonban egy rendkívül jó zeneszerzőről van szó, akinek eddig csak ritkán adatott meg a lehetőség, hogy megcsillantsa tehetségét. Emlékezetes score-ja a "Kapitány és katona - A világ túlsó oldalán" nagyszerű, komolyzenei elemekkel átszőtt aláfestése, illetve a két évvel ezelőtti "Mao's Last Dancer" is kifejezetten elismerésre méltó teljesítmény, ezek mellett néhány televíziós munkája emelhető még ki ("Moby Dick", "A borzalmak városa").

"A vámpírok kora" szép példája annak, hogy egy tucatmozihoz is lehet minőségi horrorzenét írni. Gordon ugyanazon az úton haladva viszi el a hallgatót a sötétség világába, melyen Christopher Young is oly sokszor vitte már aktuális horrorja esetében. Ugyanakkor Gordon saját stíluselemeinek felhasználásával is fűszerezte a zenéjét, ezáltal a Youngtól való különbözőség is szembeötlő.

A score-ban dobszekciót gyilkoló megoldások, drámai pillanatok, horrorisztikus trackek és akciótételek váltják egymást, azonban a stílusok vegyes felhozatala ellenére, mégis egységes összhatása van a score-nak. Több helyen erőteljesen jelen van a Bernard Herrmannhoz köthető idegtépő, fülledt, feszültségfokozó vonósjáték, például mindjárt a nyitó track ("Immolation") esetében, ahol mindezt még jobban elsötétítik a Howard Shore vészjósló kürtös megoldásaihoz hasonlatos elemek is. A Shore-ra jellemző, nyomasztó hegedűs és rézfúvós jellegzetességek egyébként többször felbukkannak a műben. Úgy tűnik, a vámpírok sok zeneszerzőből ugyanazokat a stílusbeli megoldásokat hozzák elő, így Gordon is több esetben visszanyúlt a korai rémfilmek zenei világához, ugyanúgy, mint tette azt Wojciech Kilar a "Drakula" vagy Danny Elfman "A farkasember" esetében. "A vámpírok kora" aláfestésében mindez a "Spreading the Cure" című tétel elején érezhető a leginkább.

Viszont nemcsak terrorból áll a történet, hanem meglehetősen sok érzelemgazdag jelenete is van. Ezeket természetesen a zene is követi, így sok drámai percet is kapunk a score-tól. A két főbb téma egyike is egy ilyen csendesebb dallam, ezt a valóban gyönyörű tételben, a "The Winery and the Cafe"-ban halljuk először, majd később többször is megismétlődik a műben. A téma dinamikus párja már ritkábban bukkan elő, igazán impozánsan, rézfúvóshangok tolmácsolásában a már említett tételt, a "Spreading the Cure"-t zárja - itt egyébként Elliot Goldenthal kaotikus nagyzenekari kreációinak szelleme is megidéződik. Később a két vezérdallam egyesülése a "Daybreak"-ben hoz létre egy kiváló tételt.

Különösen fontos szerep jut Gordon alkotásában a kórusnak. Női és férfikar egyaránt hallható a score-ban, hol együtt, hol külön-külön. Néha lassan csordogáló, idegborzoló horrorzenei környezetet teremtenek ("Nightfall"), máskor erőteljes hangorkánt produkálnak - ezt hallhatjuk az album egyik legszebb tételében, az "In the Sun"-ban. Döntően a modern kórusművek stílusában szólalnak meg az énekesek, a "Drought" második felében pedig már kifejezetten pokoli, hátborzongatóan vészjósló atmoszférát teremtenek.

A szerző a legkülönfélébb zenei megoldásokkal kívánta kiszolgálni ezt a sötét történetet, ennek egyik legpazarabb prezentációját a "Subsider" jelenti. Eleinte nyugodtságot árasztó hangokat hallunk, olyan, mintha tibeti harangok éteri hangja keveredne gregorián kórus énekével, de ezt a békességet kisvártatva a férfikar ördögi kántálása váltja fel, a dob és a visító vonósok megjelenésével pedig végül teljesen az erőszak lesz úrrá a tételen. A rézfúvósok is ritkán kapnak ilyen meghatározó szerepet egy aláfestésben, mint jelen muzsikában. A "Drought" eleje kifejezetten rájuk épül, itt érdekes, karcos hatás kelt a fel-felsíró kürt és harsona hangja. Kifejezetten fajsúlyos formában vannak jelen a score-ban a különféle dobok, mivel a gyors tempójú jeleneteket (például autós üldözést) nem az egyszerűbb elektronikus megoldásokkal fokozta a komponista, hanem olykor kíséret nélküli ütőhangszerek hangjaival. Üstdob, pergődob, csörgődob, cintányér, gong és olyan ritkább instrumentumok is szerepet játszanak a tételben, mint a rezgő lemezek vagy fából készült ütősök. Mindezek legtökéletesebb prezentációját az "On the Run" és az "Ambush" esetében halljuk.

Nagyon finom elektronikus megoldások is felsejlenek a zenében, mint például a reményvesztett emberiség témáját bemutató "Humans"-ben, ahol a nagyon halk elektronikus ritmusalap tökéletesen keveredik a nagyzenekar vészjósló hangjaival, de a dobbal szintén megtámogatott "Resurrection"-ben is jól hangzik a technós ritmus. Az albumot pedig egy Placebo-szám, a "Running Up That Hill" zárja, melynek furcsa módon sok szerepe a filmben nincs.

Gordon score-ja a 2010-es év egyik kellemes meglepetése volt. Sokszínű, de mégis egységes munkája igen magas szintű horrormuzsika. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a szerző ezzel az igen egyedi, de mégis a filmet teljesen jól szolgáló aláfestésével sem tudott új és fontosabb megbízásokat kiharcolni magának. Aki egy átlagos mozihoz ilyen kiemelkedően nagyszabású művet tud komponálni, az jóval többet érdemelne, de persze ha megnézzük a hasonló aláfestéseket író Christopher Young eddigi filmográfiáját, akkor azt látjuk, hogy Hollywood nem az efféle igényes horrorscore-okat jegyző zeneszerzők Paradicsoma.