A magyar filmművészetben mindig voltak legendás, sokat emlegetett pedagógusok, akik nevét hálás tanítványaik egy-egy díj elnyerésekor, egy nagy siker learatásakor sohasem mulasztottak el tiszteletteljesen és köszönettel megemlíteni. Illés György operatőrtanítványai szerte a világon hirdetik a magyar operatőriskola hírnevét, de a rendezők, színészek egy interjúban sem mulasztják el megemlíteni: nagy szerencsém volt, hiszen a Várkonyi-osztályba járhattam; nem tartanék itt, ha nem a Herskó-osztályba jártam volna? Mára már bizonyos, Illés, Várkonyi és Herskó mellett legendás osztályként aposztrofálják a Simó-osztályt is. Amit a nemrégiben tragikus hirtelenséggel eltávozott Simó Sándor a lelkes és tehetséges fiatal rendezőkből álló osztályával véghezvitt, az az ország határain kívül is példamutató. Felnevelt egy markáns stílusjegyekkel körülhatárolható, de mégis egyenként egyéni nyelvet beszélő filmes generációt, sőt mi több, e generáció tagjait hozzá is segítette az első rendezői debütáláshoz. Nagyon nagy szó ez a rendszerváltozás utáni kusza gazdasági helyzetben, mikor régebben végzett rendezői osztályok végzettjei állnak még bemutatkozó nagyjátékfilm nélkül, többen pedig a pálya elhagyására kényszerültek.
A Simó-osztály egyetlen lánytagja is bemutatkozik immár, méghozzá rögtön egy koprodukciós filmmel: a Csoda Krakkóban az 1973-as születésű Groó Diana első nagyjátékfilmje, amelyet lengyel részről nem kisebb személyiség támogatott producerként, mint Krzysztof Zanussi. Fiatal, filmkészítési lehetőséghez jutó rendezők sokszor esnek abba a hibába, hogy az első, sok esetben még a második filmbe is bele akarnak zsúfolni mindent, ami az addig eltelt húsz-harminc évben a fejükben képződött. Így szembesülhet gyakran a néző a sok világmegváltó igényű, ám gyakorlatilag egy hatalmas lila felhőben úszó, fellengzős mozgóképes katyvaszokkal.
Simó Tanár Úr talán legnagyobb varázslata az volt, hogy el tudta hitetni tanítványaival, nem kell megváltani a világot rögtön, nem kell mindent belezsúfolni az első filmbe. Meséljenek inkább el egy egyszerű történetet, ha lehet, akkor személyes ihletettségűt, mert abban van a legkisebb esélye a hazugságnak. Így bemutatkozásuk egyszerre lesz hiteles, közérthető és amint látjuk is, sikeres.
Groó Diana is ezt az egyenes, allűröktől mentes, egyszerű és tiszta filmezést műveli. Filmjének címe talán nem véletlenül hajaz Vittorio de Sica több mint ötvenéves Csoda Milánóban című filmjére. A Csoda Krakkóban elbeszélésmódja, s talán struktúrája is, mint a nagy olasz neorealista mesternél, az egyszerű, szinte mindennapi történetet át meg átszövi valami hajszálvékony tündéri meseszerűség. Abban semmi rendkívüli nincs, ha egy fiatal, csinos diáklány egy idegen városban összegabalyodik egy helyi fiúval, röpke szerelem, majd a kulturális különbözőségek, távolság, miegymás?stb. De Groó Diana filmjében ez csak a váz, amely köré kibomlik egy szinte valószerűtlen mese, amely eredete valahol nagyon régen, a misztikus haszíd zsidó hagyományokban rejlik. Ez a mese egyrészt szól egy csodatévő rabbiról, aki embereket tud feltámasztani poraikból, másrészt szól Eszter (Bíró Eszter) és a lengyel Pjotr (Macziej Adamczyk) sorsának közösségéről, ami a szerencsétlen kezdés után az Ezüstkorona című csodatévő könyvnek köszönhetően, szinte mesebeli véget ér.
Kiváló ötlet a régi zsidó pörgettyűs szerencsejáték, a trenderli alkalmazása, mint történetszervező elem. Habár a háttérben meghúzódó miszticizmus, és a trenderli pörgésének sorsszerűsége szinte csábítana a divatos digitális speciális effektek bevetésére, Kardos Sándor operatőr jó ízléssel kivitelezett, rejtelmes világítással inkább az egyébként is mesés hangulatú krakkói utcákra, házakra, valamint a nézők fantáziájára bízza a film sajátos hangulatának megteremtését. Fátylat libbent, sugall, sejtet, árnyal. Képei egyszerre idézik I. B. Singer novelláinak és Chagall festményeinek hangulatát ebben a biztató rendezői életpályát ígérő tiszta, szép, nőies filmben.
