Ábrándos, lágy hangú mese a Glamour egy budapesti családról, amelyben együtt él az ortodox zsidóságát őrző pajeszos nagypapa, a kikeresztelkedett apa, a birodalmi Németországból vérfrissítő feleségnek érkezett mama és aztán később a kisfiú, akinek emlékezete megőrizte a többiek emlékeiből is ráhagyott arcokat, hangulatokat, történeteket. Ebből a kisfiúból filmrendező lett, s most meglett férfiként ő hívja elő s hinti meg a szeretet és humor aranyló csillámporával a családi emlékeket.
Pedig csillámporosnak éppen nem mondható, humorosnak még kevésbé az a történelmi idő, amelyben Gödrös Frigyes hősei igyekeznek megkapaszkodni egymásba és a biztonságot jelentő családi vállalkozásba. Ezen a megbúvó családi üzleten zúg át időről időre a történelem. Szó szerint átzúg: a vöröstől a barnáig, majd ismét a vörösig átszíneződő politikai kurzusok géperejű járművel küldik a maguk embereit, hogy a nép avagy a nemzet (nemzetvezető) nevében vigyék, ami vihető. Jönnek is, hol csak a vagyontárgyakért, máskor vinnének embert is. Zsidót, katonaszökevényt, mikor minek van kurzusa.
Gödrös a családi meséhez a könnyek és fájdalom helyett a csillámport és a humort választja. Kiváló ellenszer, hogy a legkényesebb pontokon el ne sírja magát. Sőt éppen ilyenkor működik a legsikeresebben a választott stílus, az a csúfondáros fityisz, amit a történelem legfélelmetesebb helyzeteinek mutat, az emlékezés logikája szerint személyes igazságtételnek hat. A titkos pincelejáró, a családi rejtekhelyen együtt kuksoló pajeszos nagypapa és szökött Wermacht-tiszt, az asszimilációt választó papa vagyonőrző fifikái, a behúzott függönyök mögött elköltött "népáruló" ünnepi ebéd az irónia és komikum olyan vonásait hordozzák, amelyektől nem a történelem tűnik fel szelídebbnek, hanem az életet egyszerűen élni akaró ember látszik erősebbnek.
Csakhogy mintha két anyagból gyúrták volna, időnként meg-megbicsaklik a film hangja, elveszti mesés csillámporát, el humorát is, s mintha a végére kifáradt volna a "lovas és a ló", képekbe veszve elhal a mese. A film egésze helyett jelenetek maradnak meg emlékül a nézőben Melis László zenéjével s a kiváló szemmel megválasztott színészek játéka. Nemcsak Eperjes Károlyé, aki az apa szerepét ismét hibátlanul saját testére szabta, hanem a szeretetteli irónia és méltóság elegyéből életre kelt nagypapa szerepében Barkó Györgyé, az érett játékával ámulatba ejtő Ónodi Eszteré, mint hamvas szépség, szerető feleség és oltalmazó anya. Ők hitelesítik az ábrándos dicsfényt, amibe az egykori kisgyerekből lett felnőtt a dics és fény nélküli múltba visszanézve alakjukat vigaszul beburkolja.
