Könnyű volt régebben ráérezni a Nyikita Mihalkov-filmek látszólagos egyszerűsége alatt rejlő mélyebb tartalmakra. Most, úgy tetszik, nehezebb. Egy kicsikét fanyalogva tanácstalankodni könnyebb.
Magam is így kezdtem, mi tagadás. A vetítésről lebiggyedő szájjal távoztam, mint néhány más, nagyrabecsült kollégám is. De az a baj történt, hogy a film, a Csalóka napfény nem hagyott nyugodni. Még álmomban is megkísértett. Vitatkozott velem.
Nyikita Mihalkovról mostanában ellentmondásosakat lehet hallani és ezért gondolni. Lehetett már azon is csodálkozni, hogy nem köpte le ­ képletesen szólva ­ Bondarcsukot, amikor majdnem az egész filmszakma ezt tette. (Aztán az újabb orosz filmhivatalosságok is kibékültek a szovjet film egykori "tábornokával".) Lehet azon merengeni, hogy mitől lett egyszeribe hangos istenhívő. Lehet azon furcsálkodni, hogy úrhatnám allűrjei mily mértékben előjöttek belőle (régebben alapozódtak meg azok). Hogy állítólag tombolt nem titkolt dühében, amikor erre a már harmadik francia koprodukcióban készített filmjére nem az Arany Pálmát kapta meg Cannes-ban, "csak" a zsűri külön nagydíját. Mindez nem érvényteleníti tehetségét, mind ezek a magántörténetek nem arról árulkodnak, hogy Nyikita Mihalkov nem a maga sajátságosan egyéni útját járná.
Ez a lényeg. Ez tükröződik ebben a korántsem hibátlanul elkészített új filmjében is. Jólesik egyszer már azon rajtakapni a mindig is műfaj-tökéletes Mihalkovot: hibázik szakmailag. Ezúttal például trükkösen állít elő "drámai csöndet", amire azelőtt elegendő volt neki, ha rendezőként pontosan követte hősei gondolatait.
Ezúttal háromszor ér véget a filmje. Rá lehet fogni, hogy a befejeződés után azért jön még befejezés, mert az már afféle epilógus, ámde az epilógusra még egy keretvégződés és ráhúzatik nála, sőt ­ mintha még mindig nem volna elég ­ a vége főcím előtt feliratokkal érzi szükségét lezárni hősei sorsát, afféle dokumentarista hitelesítő pecsételésre emlékeztetve.
Talán csakugyan arról van ezúttal szó: nem elég. Annyira személyes, minden mértéket elveszejtőn személyes a történet. Nem volt még Nyikita Mihalkovnak filmje, amelyik ennyire a saját családjáról, saját sorsáról is szólt volna, mint éppen ez az 1936-ban játszódó történet. Amikor Nyikita még nem is élt (hiszen 1945-ben született), és bátyja, Andrej ­ a későbbi Mihalkov-Koncsalovszkij, a még későbbi Andrei Konchalovsky ­ is csak a rákövetkező évben látta meg a napvilágot.
Ami hibátlan a filmben: első felének csehovi hangulata. És egyszerűen világossá lesz, hogy mitől tudott olyan tökéletesen Csehovot adaptálni Nyikita Mihalkov (Etűdök gépzongorára): már akkor is a vérében lehetett, amikor netán még nem is olvasott Csehovot. Von Haus aus.
Egy nyári napon játszódik a film egy oroszországi dácsában, 1936-ban. Egy értelmiségi (korábban föltehetően nemesi) család tölti itt a vakációt. Már tökéletesen beilleszkedett a forradalom előtti "szép időkről" nosztalgiázó nagyszülők világába a fiatal Maruszja (Ingeborga Dapkunaite) férje, a polgárháború hőse, Kotov hadosztályparancsnok is (Nyikita Mihalkov), kislányuk már hatéves. Itt megálljunk egy szóra: kinek ne jutna eszébe a Mihalkov-papa, Szergej Mihalkov, a szovjet himnusz szövegírója, aki orosz arisztokrata családba nősült? Váratlan vendég érkezik, akit a család évtizede nem látott: Dimitrij (Oleg Menysikov), majd emigrált Franciaországba. A történelem áldozatának tűnik föl, Kotov és persze kislánya kivételével, a társaságnak minden jelen levő tagja. Aztán lassan kiderül, hogy fordult a kocka: Dimitrij ma már a politikai titkosrendőrség, a GPU tisztje, s azért jött, hogy letartóztassa Kotovot. A család nem vesz észre semmit: kedvesen integetnek a vendéget és foglyát szállító fekete autó után.
Itt a film első vége. Aztán egy anekdotával súlyosbított, brutális jelenet következik, ennek egy ártatlanul rossz helyre keveredett teherautó-sofőr a halálos, és Kotov hadosztályparancsnok az egyelőre csupán véresre vert áldozata. Itt fölszáll a korábban többször emlegetett sztálini léghajó ­ nehogy már ne értsük, miről van szó. Ez a második befejezés. Aztán Dmitrij a lakásán fölvágja az ereit ­ ez már csakugyan a harmadik finálé.
Az orosz értelmiség önvizsgálatának filmje a Csalóka napfény. A harmincas évek Sztálin-kultuszával kapcsolatos magatartások megértése a mai társadalmi változások meg értésének is kulcsa lehet, hirdeti e filmjével Nyikita Mihalkov. Hogy is van ez? Azt nyilatkozta, hogy filmje, úgymond, "...egyszerűen csak az életről szól. 1936-os életünkről, amely egyszerre volt csodálatos és elviselhetetlen. A jelenlegi életünkről, amely lehet elviselhetetlen, de lehet csodálatos is..." Ez az "egyszerűen" éppoly csalóka itt, a nyilatkozatban, mint a filmben, magában.
Az ideológiailag, politikailag könnyen kifejthető gondolatok valahogy lehámlanak az élményről. Nem vesznek el: csak külön gyülekeznek. És megmarad a nyugtalanító családi életképek s portrék sora.
A legeslegelsősorban egy kislányé. Nagya Mihalkova, a rendező gyermeke játssza.
Utólag úgy érzem: ő a legfontosabb szereplője a filmnek. Miért? Természetesen azért lehet ilyen érzésem, mert a kislány olyan sokat van szem előtt, olyan sokat szerepel, olyan nagy teret kap ebben a történetben, amelyikben ­ felnőtt szemmel nézve ­ nincs, nem is lehet semmi szerepe. Hát ez a mihalkovi huncutság.
Ennek a filmnek az a kislány a főszereplője, aki körül minden megtörténik, aki mindenben részt vesz, de semmit sem érthet. A jövő generáció. Amelyik lehet ártatlan, és lehet bűnös. Az út nyitva áll.
A film arról szól, hogy semmi sem zárult le, amiről úgy hisszük, hogy vége. És semmi sem kezdődött abszolúte újfennen, amiről azt mondják, hogy annyira új.
Halad velünk a világ. Ne ítélkezzünk hát magunkról és világunkról elhamarkodottan. Mindenesetre a káprázatos tehetségű orosz rendező csakugyan tudatosan erről s nem másról akart filmet csinálni.