Egyáltalán nincs ellenemre egy kis hosszabbítás: adjunk még másfél órát a nyárnak, akár haza is lehet vinni belőle egy kicsit, ki emlékszik arra már, hogy milyen volt negyven fokban a hatos villamos. Speciel én az idén úgysem voltam Hawaii-n.
A sporttárgyú játékfilmek többségében az a kimondottan jó, hogy nem tulajdonítanak olyan fene nagy jelentőséget a forgatókönyvnek, nem igyekeznek elvarrni minden szálat, készítőiknek nem az a legnagyobb gondjuk, hogy hogyan tudassák velem, mi lett a főhőst segítő harmadik mellékszereplővel a moziidő lezárulta után öt és fél évvel. A Sorsdöntő nyár könyve üdítően elnagyolt, széllelbélelt, torzonborz kis izé, csak arra ügyel, hogy sarokpontjaiban piszkosul hollywoodinak látsszék, de egy szemernyit se vonja el figyelmünket a lényegről, a szörfölésről. Az meg itt bizony eléggé rendben van. Alighanem szörfölni nagyon jó dolog, hacsak nem tévécsatornák vagy fővárosi szórakozóhelyek között próbálkozik vele az ember. E tekintetben pedig a film jócskán nagyvonalú, a világ állítólag legjobb szörfös helyére viszi nézőit és szereplőit, mondtam, Hawaii-ra, Oalu északi partjaihoz, a Pipeline vulkanikus zátonyai fölött magasodó emeletes hullámok közé.
Az is a dolgozat javára írandó feltétlenül, hogy a teljességgel autentikusnak mondható helyszínen nem Keanu Reeves és Patrick Swayze gyötrődik a vasalódeszkáján: sehol egy kasszanyűvő sztár, csak sztárjelöltek, s így az ügyes vágás arra is alkalmat ad, hogy saccolgassuk, igazából szörföznek-e a csajok, vagy kaszkadőrök mutatványaiban gyönyörködünk. A B válasz a helyes, utánanéztem: a főszereplő (Kate Bosworth) dublőze például Rochelle Ballard, a pillanatnyi női szörf-világranglista hetedik helyezettje. Lám, mégiscsak vannak igazi sztárok is a vásznon: úgyszólván herself jelenik meg a mindent eldöntő versenyen a beszédes nevű Layne Beachley, hogy is mondjam, olyan ő a hullámok tetejin, mint Lance Armstrong a Champs-Élysées-n.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy híreink szerint a rendező, John Stockwell is gyakorló széllovas, hát már sok is a jóból, szerencsére a budakalászi bányatavon még nem láttam egyszer se. A film egyik távolról sem mellékes közlését pedig egyenesen kötelességem megerősíteni: igen, a csajok is csinálják olyan jól. Többször jobban is.
