A legkisebb fiú

Vegyük át, hogy mitől utáljuk alapvetően a sportfilmeket, kivált, ha bokszolókról szólnak s aztán letudva a keserű részt, rátérünk A harcos szebbik oldalára. Leginkább azért kapok már kiütést a zsánertől, mert nem tud megújulni, mindig a szegénylegény küzdi fel magát csirkéket kergetve a hátsó udvaron a hírnévig, hogy egy szakmai és magánéletbeli törést követően valami tök új felállásban visszahódítsa az elvesztett címeket. (Valójában a rocksztárokról szóló true story biopicok is ugyanezt a sémát követik.) Ez akkor is dögunalom, ha természetesen mind-mind igaz történet alapján készült, tehát végtelen cinizmussal azt lehet mondani, ezeket a történeteket "az élet írta". Csak tetézi a bajt az elmaradhatatlan edzés-montázs, amiről hiszem, hogy egyes tankönyvek már Eye of the Tiger-effektusként emlegetnek gúnyosan; komolyan mondom, ha ez valakinek nem szúr szemet, nem is értem, minek jár moziba.

Így történt, ott voltam, láttam

[img id=281366 instance=1 align=left img]És akkor fújjunk egyet, mert szerencsére ezek a kizárólag a kekeckedők bosszantása végett alkalmazott húzások eltörpülnek a film pozitívumai mellett. De legalább is némiképp relativizálják azokat. Szereplőink két bokszoló féltestvér, Micky Ward, a család két lábon járó aranybányája, akit mindenki ajnároz és az idősebb Dicky Eklund, aki már kiöregedett az aktív sportból, de szívvel-lélekkel öccse sikerén dolgozik, ha épp nem cracket szív. Dicky egyik legfőbb hőstette, amelyet többször is emlegetnek a film során, hogy anno padlóra küldte a korszak egyik legnagyobb csillagát, Sugar Ray Leonardot. Afféle "Al Bundy négy touchdownja egy meccsen" emlék ez számára, minden sör mellett erről mesél, minden hátba veregetés a sarki borbélytól még tíz évvel később is ezért jár neki. Dicky története a padlóra küldés ténye mindösszesen, arról nem esik szó, hogy egyébként Sugar Ray minden további nélkül felállt, majd egyhangú pontozással megnyerte a meccset. Az pedig csak hab a tortán, hogy sportrajongók a mai napig a YouTube-on kockázzák, hogy tényleg egy ütés miatt feküdt ki a bajnok, vagy egyszerűen csak elcsúszott. Nem mintha a meccs végeredményének tükrében ennek már lenne bármi jelentősége. Jelentősége annak az aktusnak van, ahogy ezek az emberek felépítik saját hazug mítoszukat, leprogramozzák külön bejáratú mátrixukat, amelynek édes-langyos meséjében lubickolva életük végéig dagonyázhatnak – nem is elsősorban a világot, hanem magukat áltatva. Ilyen ember Dicky Eklund, akinek története ettől függetlenül, vagy inkább éppen ezért valóban vászonra illő. Már eleve A harcosban őt követő filmes stáb jelenléte is egy hazugságra épül; nem a hőstetteit akarják feleleveníteni, hanem crack-függőkről készítenek dokumentumfilmet, konkrétabban jobb sorsa érdemes valaha-ígéretekről, akik életét a kábítószer visszahúzta a lepukkant massachusettsi nihilbe. De ő hazudik magának itt is, ahogy hazudik Sugar Ray Leonard esetében, mert az ilyen embereknek muszáj találniuk valami kapaszkodót pipafüstös életükben, hogy elkerüljék a beismerést, iszonyúan elcseszték. Fájdalmasan valóságos karakter tehát ő, akit meggyőzően, sőt lenyűgözően kelt életre – A gépész után ismét – kiálló pofacsontokra fogyott Bale, komolyan elgondolkodtatva ezzel a nézőt, hogy az elvileg főhősnek szánt Micky Ward helyett nem inkább ő-e a címben szereplő harcos.

Nem K.O., de azért győztes meccs

Hiszen visszatérve az eredeti koncepcióhoz, itt, ha nem is egyértelműen a féltestvérénél sokkal jelentősebb sportsikerekkel bíró Micky "Irish" Werd, de minimum kettejük együtt jelentették volna A harcos témáját, ezért is hívják Wahlberget fő-, Bale-t pedig mellékszereplőnek. De látva a filmet, csak játék ez a szavakkal, félrevezető csúsztatás, hiszen a film Christian Bale-ről szól, egyrészt mert az ő karaktere igazán izgalmas, nem a harminckettedik Rocky-imitátoré (még egyszer: filmről beszélünk, tehát abszolút irreleváns, hogy valós történetről van szó), másrészt ő ad elő olyan alakítást, ami miatt a filmre harminc év múlva is emlékezni fogunk. Illetve azért, mert végső soron David O. Russelnek mégiscsak lehetősége volt többet nyújtani a sémáknál, hiszen ennek a két figurának az élete meglehetősen regényesre sikeredett. Még így is dicséretes önmérsékletet tanúsított azzal, hogy Micky Ward karrierjének legnagyobb mérkőzéseit, az Arturo Gattival vívott három összecsapást már nem várta meg a forgatókönyv. Igaz, Dicky esetében meg arról hallgat, hogy azóta is visszatérő vendég a kerületi rendőrkapitányságon többek között kábítószer-ügyekből kifolyólag. De hát ez már aligha fért bele egy hollywoodi narratívába.

Kinek ajánljuk?
- A sportfilm/biopic/valós történet kombó kedvelőinek.
- Akik már letettek arról, hogy ennyi sablonból lehet még jó filmet készíteni.
- Akik nem akarnak lemaradni az év egyik legkiemelkedőbb alakításáról.

Kinek nem?
- Nőknek.
- Akik sem a Rocky, sem a Dühöngő bika iránt nem éreznek semmit.
- Akik rühellik a filmgyártásnak az Oscar érdekében tett történelmi csúsztatásait.

7/10