Egy ellenséges épület, amiben szintről-szintre kell feljebb küzdenie magákat a törvény és rend embereinek, és aminek a tetején várja őket a főgonosz. Ezzel a szituációval nemrég találkozhattunk a moziban (a Dredd pont erről szólt), de azoknak, akik nem látták a különlegesen hatásos adrenalininjekcióként működő trailerét már másfél-két éve, nem árt tudni, hogy bizony a Rajtaütés az "eredeti" – legalábbis korábban elkészült.
Van tehát egy nagyon-nagyon rossz ember a sokadik emeleten – pontosan tudjuk, mennyire gonosz, mert rögtön az első percekben szörnyű kegyetlen módon végez ki pár szerencsétlen statisztát, hogy képbe kerüljünk. És van egy csapat elit zsaru, aki egy furgonban robog az épület felé, hogy majd jól elkapják a grabancát a főmaffiózónak. Csakhogy az épület telis-tele van a főgonosz csicskásaival, akiknek minden vágyuk, hogy a főnök kedvében járjanak, és hogy rendőröket csináljanak ki. Nem kell tehát sok idő, és a lendületesen induló akció kudarcba, pontosabban vérbe fullad.
Ezen egyébként nem is nagyon lepődünk meg, mert már az elején látszik, hogy abszolút felkészületlen "elit" osztagról van szó. Semmi felderítés, semmi high-tech kütyü, nincs még egy nyamvadt füstgránátjuk sem – van fejenként egy elég félelmetesen kinéző puskájuk, csattogó bakancsaik, zörgő bigyók rajtuk, amik félelmetesen zörögnek miközben vonulnak, de harcra egyik sem használható. Még szerencse, hogy némelyikük a közelharc nagymestere – így aztán olyan látványos test-test elleni küzdelmeknek lehetünk tanúi, hogy arra az akciófilmek rajongói is csak elégedetten csettinteni tudnak.
Úgy általában véve, ha az agyunkat félretesszük, igen látványos és pörgős élvezetben lehet részünk. Van ugyan egy alibitörténet, amibe még alibicsavarokat is beleerőltettek, meg valamiféle igen durván megrajzolt karakterek is vannak – de ezek egyike sem lényeges. Amire a film ki van hegyezve a csonttörő, vérfröccsentő, adrenalinpumpáló, naturalista akciószekvenciák klipszerű sorozata, megfelelő zenével alátámasztva. És ebben nincs hiba – ritka látványos, kegyetlenül erőszakos, férfias verekedős-lövöldözős filmet láthat, aki jegyet vált a Rajtaütésre. Különösen azoknak kedvez, akik a távol-keleti harcművészetek brutális változatait kedvelik – ez adja ugyanis ennek a filmnek a savát-borsát.
Aki viszont szereti, ha egy akciófilmnek veleje is van, csalódni fog. Nem csak hogy épkézláb történet vagy tanulság nincsen benne, de amit megpróbáltak beleerőltetni mégiscsak, az rosszabb, mintha nem lenne. Mindenféle logikát és józan észt nélkülöz a cselekmény, szereplők reakciói, meg úgy egyáltalán a film egész koncepciója.
Nade ezen nem is érdemes fennakadni, ezzel nem lóg ki a műfajba tartozó filmek elszomorítóan nagy többsége közül. Amivel viszont kirí, az az erőszakossága, a pörgőssége, meg a harcművész-jelenetek látványossága. Akinek ennyi elég, az nem fog csalódni – de aki az akciófilmek megváltójaként, messiásaként várta, az alighanem elégedetlenül fog kijönni a moziból…
Értékelés: 7/10
