Ahhoz képest, hogy – bármilyen hihetetlen – Brad Pitt idén töltheti be az ötvenet, nem sűrűn láthattuk őt családfőként és apukaként. Ezen a helyzeten Az élet fája próbált meg változtatni, méghozzá sikerrel.
Pitt soha nem félt attól, hogy túllépjen a szépfiús image-án és merész szerepválasztásokkal sokkolja törzsközönségét. A 12 majom őrült terroristájaként, a Blöff cigány bokszbajnokaként vagy az Égető bizonyíték idióta fitnesz-edzőjeként jóval többet nyújtott, mint amit egy hasonló kaliberű hollywoodi sztártól várnánk, és van egy olyan tulajdonsága, ami megkülönbözteti sok kollégájától: nem fél nem szerethető lenni.
Az élet fája családfőjeként például kifejezetten arrogáns, büszke és sajátos lelki terror alatt tartja feleségét és fiait. Mindeközben persze egy pillanatra sem válik negatív karakterré. A kirúgása utáni összeomlása vagy az el-elkapott családi idill pillanatai megmutatják, hogy ő is csak egy ember. A filmben látható család persze saját jogán is érdekes, de Az élet fája inkább egy univerzális történet az emberi kapcsolatokról és a szülő-gyerek, apa-fia viszonyról, ami már csak azért is a középpontban van, mert az eseményeket a már felnőtt fiú (Sean Penn játssza) visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg.
A film univerzalitása már az első fél órában feltárul. Bár egy családi tragédia képeivel indít, később visszamegyünk egészen az élet keletkezésének idejére a bolygónk őskorába, hogy az első élőlényektől jussunk el majd az ötvenes évekbeli családhoz, ahol egy tipikus amerikai kertvárosban nevelik a szülők a két fiúkat. Igazi történet nincs, a film inkább azt mutatja be, hogyan képes egy család túltenni magát egy szörnyű traumán, és hogyan lesz férfi egy fiúból, egy rendkívül szigorú apa és egy mindenné jobban szerető, oltalmazó anya (az éteri szépségű Jessica Chastainre itt figyelt fel először a nagyvilág) mellett.
Aki ismeri a rendező, Terrence Malick (Sivár vidék, Az őrület határán) korábbi munkáit, tudhatja, milyen furcsa, nem mindennapi, sőt már-már túlvilági módon mesél a kamerája segítségével. A szereplők narrációja sokkal fontosabb, mint a párbeszédek, és percekig képes elidőzni például egy olyan jeleneten, melyben Jessica Chastain egy lepkével játszadozik a házuk előtti kertben. Mindennél jobban izgatja őt a pillanat varázsa, ezért filmjei teli vannak zseniális életképekkel és fantasztikusan elkapott momentumokkal, és Az élet fája esetében sincs ez másképp.
Már-már filozofikus, meditációs hangulatba ringatja nézőjét a csodálatos zenéivel és a film után úgy érezzük, hogy egy kicsit gazdagabbak, többek lettünk. Filmélmény nagyon ritkán képes ilyen érzéseket kiváltani az emberből, de persze ehhez az is szükséges, hogy a megfelelő lelki állapotban üljünk le eléje. Az élet fája ugyanis csak akkor tárja fel előttünk szépségeit, ha van türelmünk a befogadására, és képesek vagyunk átadni magunkat ennek a páratlan utazásnak az emberi lélek mélyére. Ha ez sikerül, akkor az 5/5-ös filmélményt bátran garantáljuk.
