Ben Jonson: Volpone
Nem kis merészség volt Valló Péter részéről, hogy a Radnóti Színház Volpone-előadásához az eredeti verses darabot vette elő, nem pedig a sokkal ismertebb prózai átiratot, amely Stefan Zweig, Jules Romains és állítólag további, névtelen közreműködők jóvoltából nemzetközi népszerűségre tett szert, s amely Illyés Gyula adaptációjában a mindmáig legsikerültebb hazai előadás - Nemzeti Színház a Katona József Színházban, 1953, Gellért Endre rendezése - alapjául szolgált. E szöveg 1954-es kiadását az átköltő Illyés Gyula vezeti be, és rögtön az első bekezdésben minden teketória nélkül leszögezi: "A mű eredeti formája két cselekvényt társít, hosszadalmasan, az alapgondolat ártalmára. Az egyik elhagyása - a lényeg kiemelése - a darabnak új diadalutat nyitott."
A két változat egybevetése hálás filoszdolgozat témája lehetne; mindenesetre megjegyzendő, hogy nagyítóval kellene keresni bennük az azonos mondatokat. Az átdolgozás ismerőinek azonban a mostani bemutatót nézve itt-ott hiányérzetük támadhat, például már pusztán azért is, mert Zweig, Romains et Co. Ben Jonsonnál több és igazán jól eltalált beszélő állatnevet alkalmazott; így Corbaccio fiából, Bonarióból Leone (= Oroszlán) kapitány lett, Lady Volna becsületes utcalány utódát Caninának (= Szuka), Hollóné, Celia pandanját pedig Colombának (= Galamb) hívják. Lényegesebb a két befejezés közötti eltérés: míg az eredetiben valamennyi szereplő pórul jár, s érdeme szerint bűnhődik, az átirat Mosca, a parazita teljes győzelmével zárul: Volpone, akire - ha "élne" - akasztófa várna, kénytelen mindenéből kiforgatva eltakarodni Velencéből. A két befejezés közül - amint ez a XX. századi keletkezési időpont ismeretében természetes is - az újabb a nyugtalanítóbb, találkoztunk is már vele számos változatban: a ravaszabb gazfickó kerekedik felül; gondoljunk a Osztrovszkij-drámákra, gondoljunk a rendezői Fortinbras-változatokra vagy legutóbbról az Amalfi hercegnőre, amelyet ugyancsak ilyenszerű poénra hegyeztek ki. Másfelől a ravaszabb gazfickó evidens módon okosabb is a többinél, s ekként győzelme bizonyos, kissé talán elferdült nézői igazságérzetet is kielégít. Harmadrészt pedig Mosca győzelme következtében a törvényszéki jelenet (amelyből az átiratban csak egy van) egyszerűbb és áttekinthetőbb lesz, míg az eredetiben a kelleténél legalább kettővel több a csavar.
Hogy csak a leglényegesebb különbségeknél maradjunk, itt van végül az Illyés által hivatkozott második számú "cselekvény", azaz a turisták: Sir Politicus Volna, Lady Volna és Peregrinus vonala, amely valóban fölösleges ballasztnak tűnik a darabon, és elemzésre már-már méltatlan okok miatt egy napon sem említhető a shakespeare-i mellékcselekményekkel. Ben Jonson Lady Volna Volpone körüli legyeskedésével igyekezett összefonni a két szálat, Lady Volna kékharisnyáskodó sertepertélése azonban sokkal kényszeredettebben hat, mint egy virtigli velencei kurtizán - Canina - bekapcsolódása az aranyborjú körüli táncba. Valló Péter - feltehetően dramaturgja, Morcsányi Géza közreműködésével - két ponton is "megsegítette" az intrikának ezt a szálát; egyrészt a Ben Jonson-féle fantasztikus és csacska egykorú szenzációkat, amelyekről a két angol úr fecseg, mai magyar és nemzetközi hírekkel helyettesítette (és nagyon ostoba közönség lenne az, amely e poénokra nem reagálna hálásan), másrészt Lady Volnából és Peregrinusból szerelmespárt faragott, és a kissé kegyetlen, de ártalmatlan tréfát, amelyet az eredetiben Peregrinus az idegesítő Sir Politicusszal űz, a kényelmetlen férj elleni, bérgyilkosokkal végrehajtott merényletté változtatta. Más szóval a zavaró mellékszálat az előadás kétségkívül önmagán belül logikusabbá, továbbá keményebbé és drámaibbá tette, de talán még ez is kevés ahhoz, hogy elfogadtassa önmagát.
Végső soron a két változat közül az átirat látszik pergőbbnek és frissebbnek; az eredeti a radikális húzások ellenére is sokszor nehézkes és hosszadalmas - illetve ezúttal annak látszik. Ben Jonsonról közhely leírni, hogy poeta doctusi mivolta, klasszicizáló hajlandósága következtében egysíkú, egy, maximum két vonásra redukált - kapzsi és rászedhető, illetve kapzsi és ravasz - jellemeket alkot, és hiányzik belőle a shakespeare-i univerzális költőiség, minek következtében bőbeszédűnek hat; a darabjait előadó színházak tehát jól teszik, ha helyette törekednek minél drámaibb és feszesebb ökonómiára.
Igen, a színházi munka itt a lényeg. Mert az eredetihez való visszanyúlás teljes mértékben el is fogadtathatná önmagát, ha a nem túl bonyolult jellemekben, megfelelő rendezői irányítással, olyan komplex színpadi jelenlétek születnének, amelyek a kissé túl evidens jeleneteket lüktetővé, változatossá, színjátszóvá tennék. Meg nem tudnám mondani, hány ilyen nagyvonalú alakításra lenne szükség az eladás megemeléséhez; valószínuleg sokra, lévén hogy a főbb szerepek nagyjából egyenrangúak; annyi bizonyos, hogy kettő kevés erre a célra. A hivatkozott nemzeti színházi előadásból például máig is emlékszem Rajczy Lajos, Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Básti Lajos, Olty Magda és Szörényi Éva (ez összesen hat) alakítására, sőt még Rajczy aranybrokát háziköpenyének mintájára is.
Pedig ez a mostani kettő: Kulka János(Mosca) és Jordán Tamás (Corbaccio) igazán jó. Jó annak ellenére, hogy Kulka egyetlen jellemvonással toldja csak meg a "kapzsi, de ravasz" képletet: a kivételes intelligenciával, amely átsugárzik játéka látszólagos eszköztelenségén. Moscája annyi szuverén emberismerettel, csendes, de egyértelmű fölénnyel, kizökkenthetetlen hidegvérrel irányítja a cselekményt, s a végén olyan, már-már jagói fölénnyel viseli a vesztes szerepét, hogy a nagy Jouvet után - aki az átiraton alapuló filmváltozat Moscája volt - tőle sem sajnálnánk a végső diadalt. Jordán Corbaccio túlzásokra csábító karakterszerepében rendkívül finom eszközökkel éppen eltalálja ökonómia és hatásosság szükséges elegyét, és megoldja, hogy az alak hitelesen ábrázolt fizikai esendősége, nagyothallása, gyengénlátása, roskatagsága ellenére se keltsen fikarcnyi szánalmat sem.
A többiek - elvégzik feladatukat; ez nem kevés, de nem is elegendő. Haumann Péter a címszerepben kapzsi és (nem elég) ravasz, ahogyan kell; hatalmas komikusi rutinjából fél kézzel oldja meg az így is megoldható figurát. Kár, hogy a rendezés túl sokszor kényszeríti egyforma jelenetekre betegségének imitált tünetei - kapkodó lélegzet, remegő kéz - variálhatók volnának (teszem azt teljes mozdulatlansággal), mint ahogy az sem ártana, ha Mosca sminkmesteri tevékenysége láthatóbb eredménnyel járna. A közönség valószínuleg olyankor is figyeli, legalábbis időnként, amikor felhúzott ágya magasából lesi és hangtalanul kommentálja az alant zajló bolondok farsangját; ilyenkor is elkelne Haumann játékában nagyobb változatosság; mint ahogy Achilles-sarkának: Moscába vetett vak bizalmának motivációja is színészi megfejtésre várna. Alakításának csúcspontja Colomba elcsábítási kísérlete: ahogy mammogó nagybetegből vérbő kujonba csap át, valóban jeles vígjátéki pillanat.
Cserhalmi György birkózik azzal a szerepkörváltással, amelyet Corvino szerepe jelenthet számára, de a választott megoldás fojtottsága (amellyel Cserhalmi mostanában láthatóan kísérletezik) nem illik sem a figurához, sem a vígjátéki-szatirikus alaphanghoz. Az alakításon érződik, hogy jelentős színész produkálja, de az is, hogy ez a jelentős színész nem érzi magát elemében.
Feszengenek a hölgyek is. Szávai Viktória (Celia) érdesebb, makacsabb alkatához nemigen illik a naiv szendeség, Kováts Adél (Lady Volna) pedig mintha érezné szerepe drámai indokszegénységét: mostani jelentékeny periódusában kivételes módon erőltetettnek ható eszközökkel próbálkozik (ehhez jelmezei is a kelleténél több támpontot adnak), s a groteszk hang, amelyet megpendít, azért is visszás, mert meglehetősen magányos ebben az előadásban.
A többiek: Szombathy Gyula (Voltore), Végvári Tamás (Sir Politicus Volna),Csankó Zoltán (Peregrinus), Kocsó Gábor(I. Bíró) helytállnak; Végváritól és Csankótól nehezen indokolható szerepükben ennyi is dicséretes. Megemlítendő viszont, hogy Széles Tamás, Bonario alakítója még egyvonású szerepe (a lobbanékony) körvonalait sem vázolja fel.
Ami Valló Pétert illeti, az eddigiekben természetesen az ő munkájáról is szó esett. Nem nagyon lelkesedtem az előjátékért, amelynek megoldását - a színészek bevonulását és nyílt színi beöltözését - túl sokszor láthattuk már. Dicsérik viszont fantáziáját, térérzékét és közismerten kitűnő muvészi ízlését a velencei közjátékok, köztük az álcsodadoktor fellépése és az önálló lelemény, a darab szüzséjével némiképp rokon commedia dell'arte-jelenet; és jól tagolják a cselekményt Volpone háromtagú személyzetének, a törpének, a hermafroditának és a csinibabának néma, de annál rikítóbb fellépései. (Ben Jonsonnál hosszú és érdektelen erudíciós szövegeket kapnak.) A rendező tervezte játéktér viszont a műhöz - vagy legalábbis az én ízlésemhez képest - túlzottan száraz és funkcionális.
A Volpone örök aktualitásában (eladó az egész világ) az a szép, hogy minden kor úgy érzi: sajátosan hozzá szól. A mondandó olyan evidens hát, hogy nem sokat ad hozzá az előadás vonzerejéhez. Ezért a Volponénak önmagáért kell helytállnia; s az előadásnak, egyes dicsérendő mozzanatai és részletmegoldásai ellenére, ez nem sikerült maradéktalanul.
