Régen rossz, ha egy festő életpályája izgalmasabbnak bizonyul az életművénél, ugyanakkor, ha valaki magáról a személyről kíván filmet forgatni, jó, ha két tényező legalábbis úgy-ahogy balanszírozva van. Ilyeténképpen Henri de Toulouse-Lautrec ideális alany a gyöngyvászon számára: egy a XIX. Század második felének kiemelkedő és máig népszerű képzőművészei közül, életét pedig nyugodtan nevezhetjük regénybe illőnek.
Jelen alkotás meg sem próbál a festő művészete mögé látni, magyarázni vagy elhelyezni azt, hanem kronologikus sorrendben, alaposan lépked végig a nem mindennapi kanyarokkal tűzdelt biográfián. Idilli gyermekkor zajlik egy grófi kúriában, majd a serdülőkor táján kiderül, hogy a vérrokon szülők párba állása mégsem volt olyan jó biznisz anno: az ekkortájt már jókezű művésznek mondható fiatalember lábai megállnak a fejlődésben, és úgy is maradnak, egészen korai halála napjáig. A felnőtt Henrit, bár látszólag humorral tűri, igencsak megviselik a termetére irányuló élcek meg az ilyen-olyan elutasítások, noha ekkor már a századvég Montmartre-jának pezsgő miliője kísérli meg elfeledtetni vele minden búját-baját: hetekre költözik be a bordélyházakba, törzsvendége lesz az épp akkor nyíló Moulin Rouge-nak, két kánkán között pedig vászonra, plakátra viszi műveit, már ha mondjuk nem Van Gogh társaságában issza magát a pult alá.
Magam sem értem, hogy egy ilyen -az említetteken kívül még elmegyógyintézettel s egy viharos kapcsolattal is súlyosbított - alapanyagból hogyan lehetett egy nagyobbrészt unalmas, amolyan "csak látjuk a drámát, de nem érzünk belőle semmit" típusú filmet összegyúrni, mégis ez történt. Ám a korrajz, a jó színészek s legfőképpen a temérdek belső információ miatt azt gondolom, így is megérhet egy próbálkozást.
